Ahogy azt a Latin-Amerikai íróktól általában megszoktuk, Roberto Bolano regényében is minden egészen ismerősnek tűnik, legalábbis a szerző olyan természetes közvetlenséggel mesél el mindent, hogy az olvasó azonnal úgy érzi, Carlos Wieder, Alberto Ruiz-Tagle, Nicanor Parra, Diego Soto, Ibacache vagy Munoz Cano személyes ismerősei lehetnének, vagy épp lelkifurdalása támad, hogy miért nem tud róluk semmit. Aztán ha leül nyomozni egy újabb hispán enciklopédia mellé, előbb-utóbb feladja, mert rájön, hogy valós és képzelt személyek, létező és kitalált irodalmi mozgalmak, elkövetett vagy csak elkövethető tettek olyan szálak mentén kapcsolódnak, amelyeket az író fonogat és rendezget – nem lehet, nem is kell utánajárni mindennek. Az sem különösebben fontos, hogy lehet-e repülőgép húzta füstcsíkkal verssorokat írni az égre.

Verse válogatja, mondaná Carlos Wieder „nagy reményű költő”, a zseniális pilóta, akinek a költészetről alkotott elképzelése meg a bestiális gyilkosságokról készült fotósorozata a vérengző chilei diktatúra kontextusában is szélsőségesnek hat. Viszont egy hatékonyan működő diktatúrában az embernek sokszor nem a tettei, hanem a gondolatai miatt kell felelnie. Wieder, a légierő tisztje eltűnik a rajongók, a kíváncsiak, az irigyek, a kritikusok meg a bosszúállók elől. Valójában soha senki nem tudja meg, ki is volt ez az ember, mi mozgatta, mi hajtotta, közvetett információk maradnak csak róla, és egy fakuló hírnév.

A regény tulajdonképpen egy többszintű nyomozás története, amely a chilei diktatúra miatt világgá széledt értelmiségiek, művészek és költők hányattatásait mutatja be, láttekben, amelyeket akár novelláknak is olvashatunk, de valahogy mindig visszakanyarodik az elbeszélő Carlos Wiederre, Bibiano O’Ryanre, akitől az információk és híradások többsége származik, akiWieder elapadó kultusza után nyomoz. Idővel nem szabadulhat az olvasó attól az érzéstől, hogy az irodalmi művek, irányzatok, elképzelések labirintusában végképp eltévedt már, de az utolsó pillanatban ismét kap egy fogódzót, megint felbukkannak azok a hírek, nevek, címek, amelyek viszik tovább a regényt, és az ironikus esszé-szerű betéteket rövid, drámai történetek kerekítik le, és határozottan az az érzésünk, hogy Carlos Wieder körül szorul a hurok, ám utolsó pillanatig kérdéses, hogy valóban felelni fog-e tetteiért, lesz-e majd elszámoltatás.

A szerzőt különben sem ez a morális kérdés érdekli, tudja jól, hogy a XX. században minden gaztett igazolására született már elmélet, és minden szélsőséges alkotói hóbort talál magának művészeti ideológiát. Civilizációnk nagyáruházra emlékeztet, egyazon kosárban olyan dolgok találkoznak, melyeknek semmi közük egymáshoz. A labirintus már nem egy magas szintű rendezettséget feltételező rejtvény, hanem a káosz és a véletlen uralma az egyéni élet fölött. A hatalmi és művészi ambíciók java része azzal áltatja az embert, hogy a világot, de önmagát legalább is kivonhatja a káoszból. Van, aki ezt elhiszi, és van, aki ebben kételkedik. Hagyományos krimiben a nyomozó megoldja a rejtvényt, helyreállítja vagy felismeri a rendet. Bolano regényében is eredményes lesz végül a keresés, de a dolgok és a világ már sosem áll viszsza a régi rendbe, tetteket nem lehet meg nem történtté tenni. „Azok az értő szemek, amelyek elhiszik, hogy elvben minden lehetséges, ugyanakkor tudják, hogy semmit sem lehet visszacsinálni”, mondja az elbeszélő Romero felügyelőről. Ennek a gondolatnak a melankóliája vetül valamiféle fátyolként az egész elbeszélésre: a meggyilkolt Garmendia nővérekre, Carlos Wiederre, Bibiano O’Ryanre, Romero felügyelőre és mindazokra az emberekre, akiknek a sorsa, élete és halála mögött Pinochet sötét diktatúrája komorlik.

A nosztalgia, a lelkesedés és a melankólia könyve Robert Bolanonak ez a második magyarra fordított regénye, sokrétű, bonyolultmű, amelyet önéletrajzi elemei tesznek súlyossá, a nyelvi könnyedség, az irónia érdekessé, a koherencia pedig izgalmassá. Fordítják már vajon a következőt is?