Csak az időjárás-jelentést nézem meg
Az 1980-as évek eleje óta áll kapcsolatban a színházzal. Több darabhoz írt kísérőzenét, 1990-ben elvállalta a Katona József Színház zenei vezetését, ugyanettől az évtől oktat saját módszerével a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ezt az új zenei gondolkodás alapjaira összpontosító Kreatív zenei gyakorlatok nevű módszert az 1970-es évek közepétől tucatnyi országban tanította. Pályafutása során Sáry László százhúsznál is több, az európai hagyományoktól olykor erősen elütő művet írt az egy-két hangra szerzett daraboktól, a madrigálokon, a kamarazenén a misztériumjátékon át a zenekari művekig vagy az operákig. 1979-ben Kassák Lajos-díjat, 1986-ban Erkel-díjat, 1993-ban Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat kapott, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja (1999), érdemes művész (2000), kiváló művész (2008).
Hetvenegy éves. Hogy viseli?
Mindig azt gondoltam, hogy idősebb koromban, már ha megérem, nem lesz különösebb dolgom, csak olvasok, eljárok hangversenyre, nézelődöm, teszek veszek, motoszkálok. Sose hittem volna, hogy ennyi – nem is azt mondom, hogy gondom lesz, van az is, gond meg gond, hanem, hogy ennyi munkám!
Mi foglalkoztatja?
Leginkább zenei problémák érdekelnek. És jószerével ugyanazok, mint kezdetben, s azóta is végig. A hetvenes években például nagyon hosszú darabokat írtam, amilyen a Voices is volt, két fuvolára, és 144 percig tartott. Az idő, az foglalkoztatott engem a zenében, ez a legfontosabb, az idő. Arra voltam kíváncsi, mi történik velem és a hallgatósággal 144 perc alatt. Debrecenben mutattuk be. Akik végig maradtak – mert többen elmentek közben –, azok azt mondták, hogy nagy élményük volt, egész valójukat megmozgatta a darab, mintha egy utazáson vettek volna részt. Hallottam egy keleti mestertől, aki egy életen át köröket rajzolt. Halála előtt azt mondta valakinek, hogy végre eljutottam oda, hogy már majdnem tökéletes kört rajzolok. Majdnem. Hát én is így vagyok ezzel. Már majdnem sikerül nekem is tökéletes kört rajzolni. Majdnem. Kezdettől izgatott a szakrális világ is. Jeremiás siralmainak egy részletét dolgoztam fel kórusra, többek között ezzel diplomáztam 1966-ban. Mondanom sem kell, alig akartak diplomát adni. Latin szöveggel énekelték, de akadt valaki, egy tanársegéd, aki értette és lefordította. „Lásd meg Uram, hogy szorongattatom, / belső részeim megháborodtak, / elfordult bennem az én szívem, / mert bizony pártot ütöttem, / künn fegyver pusztít, benn minden olyan, mint a halál”. Ezt a művet ma is megírhatnám. Vagy fogalmazzak úgy: ezt a művet is megírhatnám ma. Hát elmúlhat, megoldódhat bármi is?
Állandóan jön-megy.
Igen, nagyon keveset lehetek otthon, bár szeretek otthon lenni, egyre jobban szeretek. Nagykovácsiban lakom, kis kertünk van, madarak, nézem, etetgetem őket reggelente, maradnék, elengedném magam, de hát a munka. Tudom, nem kellene emiatt sóhajtoznom, mondják is, te meg vagy bolondulva, hány embernek nincs munkája, s akinek van is, milyen, te meg sopánkodsz? Miközben a Színház és Filmművészeti Egyetemen tanítasz, és nem győzöd fogadni a hallgatókat, ráadásul a saját módszered szerint taníthatod őket? Igaz. De hát mennyi más elvégeznivalóm is volna még!
Ez nem az a metódus, amit jó húsz éve a muzsikusoknak dolgozott ki?
Dehogynem. Csak a Zeneakadémiának akkor nem kellett, most meg már én nem tudok menni, kivéve egy-egy szemináriumot, vagy doktoranduszoknak indított kurzust. Kreatív zenei gyakorlatok – ez a címe a könyvemnek, első kötete 1999-ben jelent meg, már a harmadik kiadása jelent meg. Ebben az évben szeretném megjelentetni a második kötetet is. Az első kötet a figyelem összpontosításához, a figyelem stabilizálásához, memorizálásához, rögtönzéshez, társas együttműködéshez kínál gyakorlatokat. Játékosan! A hallgatók nagyon szeretik, jönnek is sokan, fogadni se győzöm már őket. Megbizonyosodtak arról, hogy ez a módszer színészeknek és zenészeknek egyaránt fontos és hasznos, ennek híre van, ugye, hát jönnek, és csinálják jókedvűen, annyira, hogy nem is kell rossz jegyet adnom senkinek. Szükségük van rá, erre van szükségük, tehát megtanulják. A második kötetben a gyakorlathoz használható műveim jelennek majd meg. Kész van, már csak pénzkérdésről van szó. Hát, igen, jut eszembe, pénz, jó részt megszűnt a zenei könyvkiadás, nem adtak ki a kortárs zenéről összefoglaló munkát, nincsenek életmű-monográfiák, hiányoznak az alkotók számára is gyümölcsöző elemzések, szakmai disputák, nem is tudok mit mondani, igyekszem túltekinteni ezen és dolgozni, amíg lehet.
És a jelenlét lehetőségei?
Látja, ez sem olyan egyszerű, mert most nemrég megjelent Niagara című CD-lemezem a BMC gondozásában az olasz Manuel Zurriával, a hangszeres zene új, kísérleti irányainak nemzedékeket ösztönző előadóművészével. De hát ehhez tényleg jönni-menni, talpalni kellett, mindig ott lenni valahol, valakinél, éppen úgy, ahogy az imént mondta, mert a muzsika immár nemcsak szakma és művészet, hanem ipar- és üzletág is, nyilvánosság elé lépni kereskedelmi műveletek sorozatának eredménye lehet, szóval nem olyan egyszerű ez.Más világ van már, nem olyan világ, amiben egyszerű volna boldogulni. Gondolja meg! Több mint százhúsz művem van, igencsak különfélék, kísérleteztem mindig. Több mint százhúsz mű a szóló daraboktól a zenekari művekig! Mit lehet ennyivel kezdeni, ha nyilvánosságot akarunk, ha újra és újra közönség elé szeretnék velük lépni? Írtam operákat is.Most sajnálhatom. Az apróbb darabok megszólalnak, legalábbis könnyebben megszólalhatnak, mint a nagyobbak, ezeket eljátsszák, odaadom ennek, annak, még CD-re is felkerülnek, de az opera –és mennyi időbe, energiába került mindegyik –, az költséges dolog, költségesebb, mint egy szimfóniát megszólaltatni. Annak tér kell, annak szereplők kellenek, zenekar kell, annak minden kell! Hogy lehet azt előteremteni? Talán nem kellett volna operákat írnom! Várom, hátha színpadra jutnak még! De hát hogyan? Talán ha impresszáriót, menedzsert, ügynökséget, mit tudom én mit foglalkoztathatnék, csakhogy az is pénz, sok pénz.
Követi, hogy mi történik a világban?
Korábban be-bekapcsoltam a televíziót, de aztán megsokalltam, már ahhoz sincs kedvem, hogy nézzem. Rettenetes ami a világban történik, rettenetes, amit az ember hajlandó elkövetni a többiek ellen, a világ ellen, most már addig jutottam, hogy csak az időjárás-jelentést nézem meg.
Nem érdekli a politika, a zenei közélet?
Az az igazság, hogy ehhez mindig tehetségtelen voltam. Azt állampolgári kötelességem tudni, mondták nekem és én be is látom, hogy ki a miniszterelnök, de aztán már homályba vész minden, és eltévedek. Mondja meg, mennyit vesztek én ezzel,miért kellene tudnom, hogy ki,mit,miért nyilatkozott, hol ás árkot, hol húz szögesdrótot, merre és kinek épít csapdát, ki ellen, mikor állít akadályt, ki milyen pozícióharcok hőse vagy kárvallottja? Miket nyilatkoznak a legjobbak is! És miért kellene követnem bármit, beleszólnom bármibe is? Megtalál a világ engem, ha kerülöm is, hiszen jövök a metrón, látom a lehajtott fejű, mogorva embereket, ahogy merülnek alá, vagy éppen hozza őket fölfelé a mozgólépcső, és a villamoson, és a buszon, milyen fáradtak, gyűröttek, fásultak, és nem öregek ám, mint én, dehogy, bizony fiatalok, javakorabeliek, akkor látom, ha fölemelik az arcukat, szeretném megkérdezni tőlük, mit éreznek, mire gondolnak, de félek megmondanák – hát milyen világ ez most? Megtalál a világ engem, ha kerülöm is.Akarom vagy sem, sűrűn találkozom muzsikusokkal, írókkal, mindenféle értelmiségiekkel, tudom, mennyi a bizonytalanság, a zavarodottság, az ingerültség vagy épp a beletörődés, a tájékozatlanság, az érdektelenség, mennyire magára marad mindenki, s hogy nem lehet pontosan tudni semmit, nem látjuk a dolgok kimenetelét, és az emberek nem engednek meg egymásnak semmit, hát hol van itt az igazságosság, a nagylelkűség, a türelem, a jóakarat, hol a humor? A világ nem jó. Különben pedig mindig így zajlottak a dolgok, ezt panaszolja már az ószövetségi zsoltáros is. „Íme, ez igazságtalanságot vajúdott: / fájdalmat fogant, és gonoszságot szült. / Vermet nyitott és mélyre kiásta, / s beleesett a maga ásta gödörbe. / Saját fejére hullik vissza bűne, / és gonoszsága visszaszáll önön fejére” – énekli az Úrnak Dávid király, talán magát is vigasztalva. Én azt mondom, látom, amit látok, de ha elvégzem azt a munkát, ami rám szabatott, vagyis képes vagyok a rám bízott talentumaimmal tisztességesen gazdálkodni, akkor elvégeztem a dolgom. És lényegében nincs semmi problémám a világgal, mert nem a világban van a súlypontom, hanem Istennél. Ezzel magyarázom, hogy amit megírtam, mondjuk majd ötven éve, az bizonyos értelemben most is igaz, most is felelni tud magáért, most is képes megszólítani az embereket és beszélgetni velük, segíteni nekik. Legalább is remélem. Különben semmi értelme nem volna az egész dolognak.
