A Maigret házaspár egy tengerparti kisvárosban nyaralna, ilyesmi azonban Maigret felügyelővel nem fordulhat elő, mármint, hogy napokig semmi dolga ne legyen, az pedig különösen nem, hogy feleségével karonfogva, békés trécselés közben sétálgasson, vendéglőkbe kukkantson be, calvadost, könnyű helyi borokat, konyakot szürcsöljön, s üresen bámészkodjon a fénytől vakult, zsibongó világban. Ettől elveszettnek érezné magát. Jótékony esemény hát, hogy madame Maigretnyaralásukharmadnapján heveny vakbélgyulladással kórházba kerül, ahol Maigret természetesen mindennap azonos időben meglátogatja, hogy egy fél órát végigfeszengjen, s aztán tehetetlenül lézengjen a kiskocsmák között, amelyekben calvadost, könnyű helyi borokat, konyakot szürcsöl, s üresen bámészkodik a fénytől vakult, zsibongó világban. Mondani sem kell, mindenütt felismerik, tudják, kicsoda ő, Maigret, a párizsi bűnügyi rendőrség főfelügyelője. Még a klinikai apácák is. Ki csodálkozna tehát azon, hogy egy nap, miközben madame Maigret-hez igyekszik, rejtélyes üzenetet csempésznek a zsebébe, amelyben arra kérik, hogy szánja meg a 15-ös szobában fekvő beteget.

Mire elszánná magát, a beteg, egy fiatal lány, meghal. Maigret még mindig csak lézeng, de részint lelkiismereti, részint egyéb, számára is homályos okokból, akaratlanul is figyelni kezd, apró jelek gyűlnek, összefüggések nyílnak, gyanút keltő körülmények sokasodnak, hogy aztán időtöl hamar kiderül, hogy a leány a sógora, a városka köztiszteletben álló orvosának robogó autójából esett ki, hazafelé jöttek, s az is, hogy a lány nővére aligha szerette a jómódú orvost, amikor hozzáment, és hogy egyébként alig látni a városban, mintha az orvos elzárná a világ elől. Vagyis sokkal többről van itt szó, mint felületes szemlélőként gondolhatnánk.

Maigret nyomozó technikáját kaber, akiben a tapasztalatból letisztult tudás, élet- és emberismeret a valóság lényeglátó megfigyelésének képességével társul. Egészen kevés tényt is öszszefüggéseikben lát, másnak mit sem mondó információkból tudja kiszűrni a jelentéses és továbbutaló mozzanatokat. Ha lassan is, de mindig áthatol a felszínen, s kibontja, amit el akarnak takarni előle,mert észleli az eltéréseket, diszkrepanciákat, különös, oda nem tartozó tényeket, rejtett összetevőket. Neki nyilvánvaló, amit a körülötte élők esetleg észre sem vesznek. Fontos tulajdonsága, hogy mintegy mellékesen, de a megfelelő kérdéseket teszi fel, hogy a lehető legcélravezetőbb módon határolja körül a vizsgált problémák körét, nem fél ösztöneire, intuíciójára hallgatni, miközben az értelmezéssel küzd. Hihetetlenül szorgalmas is, végtelen türelemmel birkózik a problémákkal mindaddig, amíg meg nem oldja őket. Nyugodtan, csöndesen, megbízhatóan, bölcs elővigyázatossággal, együtt érzően, de megvesztegethetetlen igazságossággal. Szerethetően. Mert Maig ret, ez a benyomásunk, akármelyikünk lehetne.

És közben megnyílik és plasztikussá válik körötte a kisváros, friss reggelek múlnak, delek és délutánok, emberekbe, lakásokba, sorsokba látunk, csöppnyi kocsmákba nézünk be, teraszokon ülünk le, pipa mellé egy pohár borra, májas hurkára, vörösboros kakasra, káposztára, töprengünk és szűkszavúan kérdezősködünk, magunkba merülünk. Maigret körül a világ átpoétizálódik, megszépül. Ott és úgy, ahol és ahogy ő él, jó élni, még ha a bűn közelében kell is élni. Mert a mindig föltárt és mindig megtorolt bűn közele ez, amelytől ha meg is rendül ugyan a világ rendje, de – s ebben is bizonyosak lehetünk – előbb-utóbb helyre is áll. Ahogy ebben a magával ragadó történetben is.

Érdemesmegjegyezni,hogy Georges Simenon életművének gondozását a Park Kiadótól átvette az Agave. Évente két-három kötetet ígér, először azokat adja ki, amelyek még nem jelentek meg magyarul, ez a Maigret nyaralni megy című munka is ilyen. Reméljük a legjobbakat. A magyar könyvkiadásban balsors veri a sorozatokat.