Agatha Christie regényeiben az elbűvölő, gyönyörű nőknek ugyanannyira kell vigyázniukmagukra, mint az idősödő milliárdosoknak, mert nála a féltékenység szörnye éppen annyira hajlamos a gyilkolásra, mint egy kisemmizett örökös pénzsóvár házastársa.

Louise Leidner a legklasszikusabb értelemben vett femme fatale, de nemcsak a történet idején, azaz a harmincas években volt az, hanem a ma délutáni összejövetelen teázgatva is bárkit bűvkörébe vonna, és ott is tartana. Poirot meglátása szerint „Mrs. Leidner azok közé a nők közé tartozott, akiket a természet nemcsak szépséggel ruházott fel, hanem azzal a bajkeverő varázzsal is, amely néha a szépséget kíséri, bár attól függetlenül is előfordul. Az ilyen nők rendszerint erőszakos események hosszú sorát idézik elő. Pusztulást hoznak ... néha másokra ... néha önmagukra.”

Ahogy ennél a típusnál lenni szokott, Louise csak a figyelem középpontjában érzi jól magát, kizárólag akkor, ha az előadásban ő a primadonna. Csoda, hogy a csinos, gyöngysormosolyú nagyvilági hölgy unatkozik férje mezopotámiai régészeti expedícióján, és rémeket kezd látni, hogy valamivel feldobja a kutatás szürke hétköznapjait? Nem, nem az, válaszolja a feltáráson dolgozó tízfős csapat, melynek tagjai természetesnek veszik, hogy Mr. Leidner felesége gyenge idegeire való tekintettel ápolónőt fogad fel, támogatva ezzel azt a rögeszmévé vált félelmét, hogy valaki az életére tör.

Ám kedves agyafúrt Olvasó, Neked sem kellett krimin felnőnöd ahhoz, hogy rögtön átlásd, milyen nagyon is valósak a nő félelmei. Sejtésed beigazolódik, Mrs. Leidnert egyik délután holtan találják szobájában. Naná, hogy alig hagyott maga után olyan kézzelfogható információt, amelynek nyomán a rendőrség elindulhat. Igaz, az utóbbi években rendszeresen kapott fenyegető leveleket régen elhunyt első férje aláírásával, gondosan meg is őrizte őket, de ezzel együtt többször látott lidérces, sápadt arcot belesni, vagy test nélküli kezet bekocogtatni ablakán, mint ahányszor ez épelméjű embernél megszokott.

A tojásfejű belga első feladata tehát elválasztani az áldozat hisztérikus képzelgéseit a valóságtól. A második – amihez köztudottan remekül ért – újraépíteni a múltat úgy, hogy azok az elemek is a helyükre kerüljenek, amelyeket többen is megpróbáltak nagyon mélyre elásni. Nem ecsettel ésmikroszkóppal régészkedik, hanem ügyeletes segítőjével, Mrs. Leidner ápolónőjével, Leatheran nővérrel silabizálják ki az expedíció résztvevőinek rég elfelejtett történeteit. A krimi pedig azt adja, amit az író követői várnak: legalább még egy gyilkosságot, és Poirot öntelt félszavaival megtűzdelt, pontosan levezethető világos indítékláncolatot, mely a végső leleplezéskor elmagyarázza, hogy a székükön addigra kínban feszengő szereplők közül szinte senki sem az, akinek mutatja magát.

Nem újdonság, hogy Agatha Christie megszokott európai környezetétől távolra küldi olvasóját nyomozni. Ha a szereplők egy vonaton, hajón, szigeten, vagy egy iráni vályogházban vannak összezárva, másfajta feszültség alakul ki közöttük, mint egy ang liai városban. Kiszolgáltatottabbak egymásnak, és félnek a rózsás álarc mögött rejtőző gyilkostól, akiről semmit sem tudnak azon kívül, hogy bármikor lecsaphat arra, aki túl sokat szaglászik. Ez a rettegésbe hajló izgalom ragadjameg az olvasó fantáziáját, és nem is hagyja nyugodni, amíg a bűnös szabadlábon van, veszélyt jelentve a többi szereplőre.

Az írónő Mezopotámiában még tovább is feszíti az idegszálakat, mint máskor: a valóságtól idegen, horrorfilmekből viszont ismerős eszközöket vet be, amelyeket az arzénhoz és hajtűhöz szokottak nehezen tudnak hová tenni. Nem kell különösebben gyávának lenni ahhoz, hogy az ember még gondosabban behúzza a függönyt lefekvés előtt, amikor az ablakban rejtélyesen feltűnő halott arcról olvas, és Mrs. Leidnerrel együtt a fehér kéz neszezését hallgatja.

A képernyőn először 2001-ben ráncolta össze szemét sokatmondóan David Suchet Mrs. Leidner gyilkosa után nyomozva, felváltva az éles eszű ápolónőt a kevésbé ravasz Hastings kapitányra.

13/20.

Titkos társaságoknak, alvilági egyesületeknek semmi helyük a detektívtörténetben.. (Húsz szabály a detektívtörténetek írására, 1928)

A HALOTT MODELLJE

A krimi királynője sokszor megfordult a Közel-Keleten. Második férje, Max Mallowan elismert régész volt, és Christie gyakran elkísérte expedícióira, sőt, a londoni British Museum márciusban nyílt, sok ezer éves elefántcsonttárgyakat bemutató kiállítás több darabját ő tisztogatta meg. A művelethez pedig nem akármilyen vegyszert használt: saját arckrémével igyekezett óvni a felszínre került kincseket.

A Gyilkosság Mezopotámiában az írónő Ur városába tett utazásának állít emléket. Mallowannel 1928-as útjuk során érkeztek meg Tell Yarimjahba – a regény helyszínére –, ekkor ismerkedtek meg az ott folyó feltárás vezetőjével, Leonard Wolleyvel és feleségével. A domináns és zsarnokoskodó Katherine Wolley ihlette Mrs. Leidner alakját, őt tükrözi a hősnő macskaszerű, egyszerre vonzó és veszélyes természete. Érdekes elképzelni, mit szólhatott a „múzsa”, amikor néhány évvel később a világhírűvé vált regény hasábjain saját brutális haláláról olvasott.