Pecsenke József emlékkiállítása nemcsak ennyiben idézi a hatvanas éveket. Filmográfiák, lexikonok, az egész világháló aktorként és schauspielerként tud ma róla, de amíg itthon volt, a szakma, a képzőművészszakma a maga tehetségeként becsülte, és a kőbányai kollekció hitelesíti az emlékeket. A művész, aki negyvenkettőben született, hatvanban kezdte a főiskolát és hetvenegyben ment külföldre, most visszahozza ezeket az esztendőket. Egyik Commedia dell’arte rézkarcán a kalitka és benne a borzos madár éppolyan, mint Gross Arnold vásott madarai. Archaizálása, ez a dús, zamatos történetiség akár a Gyulai Liviuszé is lehetne. Az az apokrifi a, az a fájdalmas, kíméletlen és azonosuló történelmiet lenség, amelylyel a históriát előadja, a Kondor Béláéra hasonlít.

Rézkarc-ritmusa is hasonló, de a bizonyítékok ne legyenek megtévesztőek. Pecsenke, az egyébként alkalmazott grafikusnak tanult, és itthon akként működő Konecsni-tanítvány nem plagizált, nem utánozta a nála öt-tíz évvel idősebb mestereket. Inkább – mint generációjának legtehetségesebbjei – hasznosította és gazdagította azt a közkincset, amely a legendás hatvanas éveknek, a magyar grafika nagy korszakának a fedezete volt. Amely pedig közvetve vagy közvetlenül egy ugyancsak hatalmas grafikus generáció, Szalay Lajosék, Koffán Károlyék öröksége volt. Végső fokon az expresszionizmusé.

Pecsenke ezt vitte magával, ezt hasznosította, alighanem már Amerikában. A művész gyalázatosan fi atalon, negyvenhét évesen halt meg autóbalesetben, hagyatéka feldolgozatlan, legfeljebb az angolosan írt kézjegyekből lehet a művek keletkezésére következtetni, de ezek a pikareszk kötéltáncosok, tudósi pályáról a deszkákra sikló értelmiségiek és nagy orrú mimusok mind magyar exportcikkek. S annyiban magyar, amennyiben európai – a kiállítás címe: Pecsenke Európája – a látványos operasorozat. Pecsenke szigorú és tradicionális operarendező volt. A mesterdalnokokat aprólékos, komoly gótikus templomba állította be, az Otellót a velencei Piazzetta oszlopai közé, Don Carlosának kosztümjei korhűek és Fideliójának várfala nehéz és plasztikus.

Csupa minuciózus nyomat, színes litográfia immár a korábbi irónia nélkül, annál meggyőzőbben bizonyítva a technikai, szakmai, képzőművészi készültséget. Pecsenke, miként mestere is, erről volt egykor itthon nevezetes. A műgondról, a felkészültségről, az alaposságról, amely feltétele volt a reklámgrafikusi könnyedségnek, az alkalmazotti improvizációnak. Mindebből, az utóbbiból – újabb bizonytalanság – keveset látunk. A Julius Caesar-kompozíció a vércsatakossá váló babérkoszorújával, a Macbeth a súlyos színességével, a III. Richárd az ugyancsak véres, égő koronával csupán azt bizonyítja, hogy alkotója nem hagyta lankadni a plakátdinamikát; arra, hogy kint plakát lett-e mindezekből, semmi nem utal.

Plakátot jó, ha egyet, legfeljebb kettőt látunk. Az autós Grand Prix bizonyára az, az amerikai lóverseny színhelyét idéző Saratoga esetleg. Az utóbbi azonban éppúgy kétségek közt hagy a látványosságával, mint a kiállítást záró Városképek-ciklus. Tekintélyes méretű akrilképek kartonon, boldog, derűs veduták mediterrán és világvárosokról. Ettől még lehetnének plakátelőzmények, nem először fordulna elő, hogy a reklámalkotáshoz festményalap készül. Ám sem a sziluettes Párizsi éjszakán, sem San Remo, Velence, Nizza kompozícióin nincs nyoma felirattervnek, a hírek szerint nem reklámnak készültek. Ezt kiteljesedő színességük, befejezettségük alátámasztani látszik. Ámde a leginkább a könnyedebb Vadak koloritját és derűjét időző kompozíciók lazábbak, harsányabbak és kevéssé intimek ahhoz, hogy ne plakáterényeket juttassanak az eszünkbe.

Méltán tisztelgő, de ambivalens kiállítás. Sok kérdésre nem válaszol egyelőre, de felettébb látványos és minőségeket kínál.

Háttérben a Nagy zeneszerzők-sorozat