Korán kezdte, de tehetséges volt, hogy mennyire, ahhoz elég meghallgatni a tizenéves korában írott zongoradarabokat. A művek számára egyébként nagy segítség, ha a zeneszerző idén ugyancsak kerek évfordulót ünneplő fia, Szokolay Balázs játssza, de hallatszik valószínűleg minden formában: aki ezeket írta, annak helye van a pályán.

A hely el is lett foglalva, Szokolay Sándor a kor, a hatvanas–hetvenes évek reprezentatív zeneszerzőjévé vált, nyilván azért is, mert szerette a reprezentatív műfajokat: operákat, oratóriumokat, versenyműveket írt. A reprezentativitás az alkotót bizonyos kompromiszszumokra kényszeríti, amit körülbelül látni is az évtizedek címválasztásaiban, A tűz márciusától a Hazának szentelt áldozaton át a Szávitriig, de a témákban körültekintő Szokolay Sándor a zenét illetően nagyon határozottan ment és megy a maga feje után. Divatos vagy nem divatos, sikeres vagy kevésbé sikeres, azt a zenét írja, amely neki is tetszik.

Vissza kellene tekinteni a nyolcvanadik születésnapon, de talán izgalmasabb, ami előttünk van. Szokolay Sándornak így is óriási a múltja. Ha 1975-ben megállítják az utca emberét azzal, hogy mondjon egy kortárs zeneszerzőt, nagy eséllyel mondta volna Szokolay Sándort. Ma nagy eséllyel nem mondana egyetlen nevet sem. Pedig az életmű itt van, nem csökken, csak gyarapodik. Tartozunk magunknak a földolgozásával.