Ybl Miklós remeke százhuszonnyolc évvel ezelőtt épült fel, kereken ötven éve alakították Ifiparkká, jövőre lesz harminc éve, hogy a vészes állagromlás miatt bezárták, és - ha még nem volna elég az évfordulókból - éppen tizenöt évvel ezelőtt került fel a világ legveszélyeztetettebb műemlékeit lajstromozó World Monuments Watch listájára.

Annak, hogy a Budapesti Városvédő Egyesület Ráday Mihály vezetésével nemrégiben vitaestet szervezett a műemlékegyüttes sorsáról, két oka van. Az egyik, hogy a százhúsz éve meghalt Ybl munkáit ábrázoló fotókból egyébként is kiállítást rendeztek az egyesület Podmaniczky Termében, a másik pedig, hogy egyszerűen kíváncsiak voltak, kinéz-e valami változás a csendben omló, kiábrándító állapotú Várkertbazár körül. A vita tanulsága röviden összefoglalható: aligha. Ahhoz képest, hogy először a kilencvenes évek közepén derült ki: az államnak nincs pénze a sok milliárd forintba kerülő rekonstrukcióra – hogy aztán a kétezres évek közepén a helyi önkormányzat fújja le a magántőkéből való hasznosítást, és újra állami források bevonását sürgesse –, egyelőre még arról sem fogalmazódott meg mindenki által elfogadott koncepció, hogy mi legyen a Várkertbazár funkciója. Azt ugyanis 1883 óta tudni lehet, hogy a kereskedelem az Ybl által elképzelt „bazár” funkcióban nem él meg a Vár aljában, az pedig az utóbbi sok-sok évtizedben vált világossá, hogy a festőműtermek sem eltartani, sem fenntartani nem tudják a műemlékegyüttest.

A városvédők vitáján tulajdonképpen az összes lehetséges és a rendszerváltás óta rágott lehetőség szóba került. Mányi István építész, aki csaknem húsz évvel ezelőtt egyszer már elvi építési engedélyt szerzett a Várkertbazár felújítására, újra megerősítette: továbbra is egyfajta „kapu” funkciót szánna az együttesnek, amely több feljárót is nyitna a fenti palota és az ottani múzeumok felé, és valódi bazárként magába foglalná a turizmushoz kötődő kereskedelmet. Bánáti Béla és Hartvig Lajos viszont, akik az ezredforduló táján, egy kanadai beruházó megbízásából kezdtek foglalkozni a Várkertbazár jövőjével, ennél nagyobb szabású terveket fogalmaztak meg. Ők interaktív turisztikai központot, konferenciahelyszínt, illetve – a lehetséges EU-forrásokra is kacsintva – a Duna-stratégia centrumát, a Duna menti országok kulturális bázisát álmodták ide.

Amivel persze az évtizedes vita két fontos pontjára is rátapintottak. Egyrészt, hogy a bazár három lakóépülete mellett vajon mennyi beépítést lehet elképzelni az együttes mögött, a hegyoldalban. A kerület összesen körülbelül húszezer négyzetméter hasznos területet tud elfogadni – derült ki Aczél Péter helyi főépítész szavaiból –, miközben a kanadai befektető ennek a duplájánál látta volna gazdaságosnak a beruházást. A másik kérdés, hogy minderre honnan lehet pénz. Az üzleti hasznosítást a korábbi elutasítás után aligha engedélyezheti a helyhatóság, a reálisan elérhető EU-s források pedig akkor tűntek el a ködös jövőben, amikor a Dísz téri romépület rekonstrukciója ügyében zördült öszsze az első kerület és a Gyurcsány-kormány, és ezzel az egész Vár-program kútba esett. Ami a budapesti forrásokat illeti, arról Kerekes György fővárosi főépítész lakonikusan csak annyit közölt, hogy olyanok nincsenek. Az esetleg megszerezhető állami pénzről pedig annyi derült ki: a Várkerület vezetői megkerestékFellegi Tamás nemzeti fejlesztési minisztert, és azt kérték tőle, hogy a Várkertbazárt vegye be a kormány az állami beruházások közé. Válasz egyelőre nincs.

Amit e pillanatban a műemlékegyüttesről tudni lehet, hogy csak a műemléki helyreállítás nyolc-kilencmilliárd forintba kerülne. Amit viszont senki sem tud, az az, hogy a kormánynak mik a tervei a Várral és a volt királyi palotával. Mert ha igazak például a hírek, hogy a kabinet egyes múzeumok elköltöztetésében és valamiféle hivatali hasznosításban gondolkodik, akkor meglehet, semmiféle új feljáróra nem lesz szükség a Dunapart és a fenti épületek között.

Pénz helyett csak tervek