A német kritika esztétikai zsinatja – a legmagasabb széken maga a pápa, Marcel Reich-Ranicki – 2008-ban élénk figyelemmel, sőt hódolattal fogadta az idős német író új könyvét, a Gyászperc című hosszú elbeszélést. A kritikusok méltatták az író higgadt modorát, a mű kerekded szerkezetét, költői indulatát – a doktorok egyöntetű véleménye az volt, hogy Siegfried Lenz remekművel idézi újra saját pályája csúcsait. Említés történt arról is, hogy ez az író első könyve, amelyben a szerelem témája áll a középpontban: egy angoltanárnő és diákja közt szövődött rövid, kilátástalan vonzalom (kilátástalan azért, mert a nő – még mielőtt a kapcsolat viharosabb fordulatot venne – egy csónakbalesetben életét veszíti).

Úgy tűnik, a német magasztalás nem volt indokolatlan. A karcsú kis könyv csakugyan a mai német próza egyik gyöngyszeme. Az angoltanárnő, Stella és kamasz diákja, Christian szerelmét, ezt a történet és elkötelezések és csúcspontok nélküli eseménysort a diák meséli el a tanárnő halála után – hol az emlékezés egyes szám harmadik személyű regisztereiben, hol a megszólítás közvetlenül megszólító alakzataiban. A históriát a tanárnő gimnáziumi gyászszertartásának eseményei fogják keretbe, a közelmúlt apró, a jelentéktelenséggel határos fordulatait pedig a diák mormolja el szűkszavúan, egyfajta szomorú szenvtelenséggel.

Lenz azt a benyomást kelti, mintha nem találná témáját, s ezért boldogtalannak érezné magát. Holott a boldogtalanság, ha nem is témája, de legmélyebb tartalma a könyvnek. A német író, üdítő módon, nem celebrál semmiféle erőszakosan újító elbeszélői technikát, nem tolja előtérbe mesterségbeli tudásának bizonyítékait, s közben olyan takarékosan bánik eszközeivel, hogy észre se vesszük: közben lényegesen módosult a világ. Tudjuk, szerelmi történet bomlik ki előttünk, de egyébként alig látunk valami szemrevalót: mikor, hol, miért, mennyiben, meddig,milyen konkrétumokmentén,milyen várakozások és csalódások és kudarcok között – minderre nem kapunk választ a könyvben. Siegfried Lenz egyetemes szemérmessége mégis érzékeltetni képes az életnek azt a vonását, hogy a személyiség az élet bizonyos pillanataiban átkerül a felelősség, a felnőttkor és az érettség azelőtt ismeretlen másik oldalára. De ezt sem hangsúlyozza, csupán körvonalazza. A mű útja a toll járása közben keletkezik, s az a benyomásunk, mintha az író semmiféle előzetes tervnek nem engedelmeskedne. Mintha egy furcsa semmiségből keletkezne itt egy nagyszerű legenda: egy nyári vakáció vonzalmaiból az első szerelem álma és örök emlékezete.

Talán éppen ezt kívánta megérzékíteni az író: mindannyiunk ifjúkorának azt az első érzelmi határértékét, amelyet szerelemnek nevezünk. De ezt teszi úgy, hogy egy igen távoli pontra veti pillantását, s a közeli dolgokról csupán esetleges módon ejt szót. Megkapó például, ahogy a szövegbe fűzi a tengermelléki ember szókincsét (kőhalász, angolnaszigony, optimist-jolle, kutter, dingi, széldzseki, heringsirály stb.), vagy ahogy érzékeltetni képes, milyen megilletődött vaksággal kóstolgatja új érzelmeit a fellobbant siheder. Christian úgy közeledik eddig ismeretlen tapasztalatához, mintha minden második percben meglátna egy szigetet. S végül még oda is eljut, hogy belássa: a legnehezebb a holtakat megemelni.

Siegfried Lenz kisregényét, ezt a pompás prózai őszikét Tatár Sándor mesteri fordításában olvassuk. Lehet, úgy sejtjük, hogy itt megvalósult az eszmény: nem a fordító kereste az eredetit, hanem az eredeti a fordítót.