Népszínháznak hazudott blöff
Az elbocsátó szép üzenet csak az első lépés. Angyalföldön kis ideig még lesz színház, csak mások csinálják majd, miután kiderült, hogy „hasznosítási pályázattal”, támogatás nélkül nem lehet „színház jellegű tevékenységet” folytatni.
A színházjelleghez is kell némi pénz, bár kevesebb, mint a színházhoz. Csak annyi, amennyiért a politikai klientúra következő befutója elvállalja. Színházat megszüntetni nem csak botrányos, de helytelen is. Színházi kultúrára szükség van. Hivatalos álláspont szerint a József Attila Színház rosszul szerepelt a gazdálkodj okosan játékban. Arról, hogy miként szerepelt a színházi kultúrában, nincs álláspont, de ha volna, talán még rosszabbul járna, mert a szemére vetnék, hogy az utóbbi években alternatív előadásokkal siklatta ki a népszínházat. Holott a népszínház állítólag a magyar színház legfelső foka.
Elsősorban vidéken, de a József Attila Színházban is, amelyre régóta úgy tekintenek, mint vidéki színházra Pesten. A népszínházhoz újabban hozzáteszik a konzervatív jelzőt, és kiterjesztik a kultúra egészére. Ez már hivatalos álláspont. Konzervatív nemzeti kultúrát, mert ez kell a közönségnek! – hangzik egyre gyakrabban, és mivel központi direktíváról van szó, konzervatív udvari kultúrát kell értenünk rajta. Az összetákolt esztétikai programot a közismerten teóriaellenes magyar kulturális közegben elméleti-történeti alapvetésekkel próbálják alátámasztani. Ezek egyike a népszínház.
A népszínház mint elnevezés történetileg foglalt. A múlt század ötvenes éveiben Jean Vilar nevezte Nemzeti Népszínháznak, Théatre National Populaire-nek (TNP) előbb a párizsi külvárosban (a „József Attilában”), majd a csaknem háromezer nézőt befogadó Chaillot-palotában munkástömegeket mozgósító teátrumát, amelynek célja a magaskultúra, a klasszikus és kortárs dráma népművelő akciókkal kiegészített bevezetése volt.
A fogalom mai hirdetői, még a jóhiszeműek is, épp ellenkezőleg, a műfaji sokféleség igényére hivatkozva, de a műfajokat nem értékszempontból, hanem esztétikailag közömbös piaci szempontból minősítve, a népszerű színház szinonimájaként használják, és a könnyen fogyasztható, populáris salátaprogramra értik. A megtévesztő és meghamisított népszínházi elv az eredeti fordítottja. A valóságos életproblémákkal szembenéző, illetve az azoktól eltávolító, érzelmileg és gondolatilag kasztrált, rózsaszín álomszínház ellentétéről van szó.
A jó politikai magaviseletükért színházvezetői pozícióban részesült központi pártkáderek most operai unisonóban zengik, hogy a nézőnek pozitív, reményteljes színházra, szerethető, szép és idealista példákra van szüksége. Még a jobb színházi embernek számító Vidnyánszky Attila is arról beszél, hogy az „arctalanná fajuló globalizáció hamis ideológiájával szemben a karakteres nemzeti értékeket kell vállalni, menteni és továbbfejleszteni”, azt a magyar kultúrát, amelynek nincs köze „az Európa nagy részét agresszív módon uraló színházi gondolkodáshoz”. Ez a Kádár-rendszer pártállami kulturális ideológiájának tipikus visszhangja.
Akkor is ugyanarról volt szó: a néző ne önállóan gondolkozzon, hanem készen kapjon igazságokat. A dorgatóriumok egyikét több mint harminc évvel ezelőtt is színházi rendező, Vámos László vezette elő Peter Zadek hírneves Othello-rendezésének lesújtó bírálatával, melyben elfogadhatatlannak tartotta Desdemona bikiniből kibuggyanó fehér testét a ciprusi strandon, majd ugyanazt véres húscafatként henteskampóra akasztva. Erre válaszolva fogalmazta meg Eörsi István – Brecht nyomán – a kellemes és kellemetlen színház ellentétét, egyfelől említve „az emberi együttélés nyugtalanító képmásainak” színházát, szembeállítva azokkal a színházi képmásokkal, amelyek „az emberi együttélés fennálló formáit – jó esetben szórakoztató módon – alapjaikban rendben levőknek mutatják”.
A kultúrcsinovnyikok ideológiája akkor is, mint ma, az agresszív európai színházi gondolkodás és a karakteres nemzeti érték ellentétévé stilizálta át a valósághoz való eltérő viszonyból következő szemléleti különbséget. Eörsi 1979-es iróniája, amellyel az Aczél-kultúrpolitikát támadta, szó szerint érvényes ma is: „Milyen ismerősen cseng ez a szöveg: jó vizű honi kútjainkat néhány fránya külföldmajmoló mérgezi meg, hozza az idegen módit, a beteges dekadenciát, és (…) terrorizálja a túlnyomó többséget, a közízlést, a közvéleményt.”
Az Alföldi Róbert János vitézének prostituáltakkal benépesített Tündérország-aluljáróját vitató Vidnyánszky és a Vidnyánszky Ludas Matyi-átírását ízléstelennek, aberráltnak, a magyar kultúra ellen elkövetett merényletnek nevező szélsőjobbos dilettáns ugyanannak a színházi vakságnak az áldozatai. Mindkettőjük figyelmébe ajánlható Eörsi esztétikai alapvetése: „A maradandó értékű darabok a konfliktusoknak, indulatoknak, gondolatoknak nem konkrétan rögzített valóságát, hanem valamely megszabott körön belül lehetséges mozgásterét bűvölik elénk – a mű világa akkor konkretizálódik, amikor egy adott együttes fizikai és szellemi valósága e megszabott mozgástér pontjain inkarnálódik. Ha a felvázolt rendszer érzékletes és igaz, akkor sokféleképpen konkretizálható, még egyazon korszakban is, a későbbi korok pedig szükségképpen átértelmezik az eredetileg lehetséges értelmezéseket, mert öntudatának régebbi szakaszait a mai emberiség csak mai öntudatával közelítheti meg.”
Eörsi nem számolhatott azzal, hogy egy magát demokratikusnak, nemzetinek és európainak tartó politikai hatalom 2010-től a kontinensen egyedülálló módon az öntudat szisztematikus kikapcsolására fog törekedni az élet minden területén, és jövőképként a színházi horizontra is az önámítás szivárványos egét rajzolja föl. Ezzel sikerül még belterjesebbé szűkítenie az amúgy is zárt magyar színházat, amelynek fesztiválmentes provincializmusát nemrég épp az agresszív európai színházi gondolkodásra panaszkodó Vidnyánszky tette szóvá, ellenpéldaként említve a legkisebb romániai színházi városokban is rendszeres nemzetközi találkozókat, amelyeken egyébként állandó résztvevők az általa arctalannak és globalizáltnak tartott színházi nemzetek előadásai.
Ugyanott, Erdélyben a legjobb magyar nyelvű színházak európai kitekintésben, színvonalban és nemzetközi kapcsolatokban meghaladják a határon belüliek szakmai és szellemi nívóját. Végképp tévedés a hivatalos kormánykultúrában (elképesztő, hogy megint van ilyen!) bekövetkezett fordulat alátámasztására a monarchiabeli osztrák szupremációt, a német kultúra vagy a kommunista ideológia rossz hatását emlegetni. A német kultúra ma minőségben és progresszivitásban is világelső – nemrég a Mezzo közvetítette Bayreuthból A nürnbergi mesterdalnokok „nagynémet kultúrfölénnyel” leszámoló, a közönség nacionalista hányadát hallhatóan irritáló előadását –, a K. u. K. osztrák konzervativizmust mára Graztól Bécsig és Salzburgig fölváltotta az államilag is tolerált nonkonform, értékcentrikus, illúziótlanul nyers teátrum, a kommunista utódállamok nagy részében pedig a fősodor színháza nemcsak nyitott a hamis tudatot provokáló, alternatív áramlatokra, hanem azok aktív művelője is.
Az ortodox Szovjetunió egyik utódjából színházi világpolgár lett Oroszország, amelynek nemzetközi csúcsforgalmában korábban Vidnyánszky és Ascher Tamás, legújabban Bodó Viktor kapott nagy értékű díjat. A Grazban, nagyszínpadon állandó vendégrendező Bodót beválasztották a berlini elitklubba, Mundruczó Kornél a leghíresebb hamburgi színházban most vitt színre Dosztojevszkij-adaptációt, Schilling Árpád Európa-díjat nyert, Kovalik Balázs Münchenben rendezte – többek között – magyar szerző(k), Madách és Eötvös Péter Tragédia-operáját. Ők négyen itthon a megtűrtek kategóriájába tartoznak. Illetve abba sem.
Itthon eljött a szellemi elsötétítés ideje. „A kortárs magyar kultúra egyre távolabb kerül a világtól”, írja György Péter. Egy kritika helytelenítőleg szóvá teszi, hogy az operaházi műsorfüzet kultúrtörténeti kontextusba helyezte valamelyik bemutatót. Eztán majd nem fogja, külföldre kell mennünk könyvtárpótló előadás-brossúráért, s persze nem is lesz mit kontextusba helyezni, mert az Operaház konzervatív intézmény, közönsége a megcsócsált klasszikusokat szereti, tehát azt is kapja, és csak nevet az ostoba wroclawiakon, akik kortársopera-fesztivált rendeznek a pénztár előtt kígyózó sorokkal. Jót s jól, ebben áll a nagy titok, mondta egykor a költő. Alá, alább és legalább, mondja a mai politikai kultúra kliense. Vidnyánszky blöffszínházakat emleget az alternatívok között, s mivel politikai alapon viszonyul a művészeti alkotásokhoz (a sajátjain kívül, amelyeknek kétségtelen értékeit nem győzi erőteljesen hangsúlyozni), nem hajlandó nevén nevezni a pártpolitikai ernyőszervezete alá tartozó színházak jó néhányának überblöff nívótlanságát, ami kőszínházakról és az állami támogatás sokszorosáról lévén szó, sokkal súlyosabban esik latba.
Elveszti szakmai hitelét az a párt- és kormánykegyből túlhatalomhoz jutott színházi ember, lett légyen bármilyen elismert művész (díjazzák, de nézni nem szeretik, mert túl „művészies” és kevéssé populáris nekik), aki nem akadályozza meg az ország egyik legjobb műhelye, az egri Gárdonyi Géza Színház szétverését, vagy ha erre nincs módja, mert a pártközpont erősebb nála, nem deklarálja a kiszemelt igazgató nyilvánvaló alkalmatlanságát. (Mellesleg, bár a szavuk semmiképpen sem számított volna, hogyan néznek tükörbe a szakmainak nevezett bizottság tagjai, akik értékelhetőnek találták Blaskó Balázs dilettáns hablatyát?) Valószínűleg a hübrisz dolgozik Vidnyánszkyban, különben nem tűrné el, hogy egy stúdiószínházi fesztivál programjába előre beválogassák azt az előadását, amely csak a találkozó kezdete előtt pár nappal készül el. „Mindenki tudja, hogy nincsenek egyenlő esélyek”, nyilatkozta a szocialista kormány idején. A kivételezettek körén kívül változott valami?
Félelemtől reszkető rendezők és színigazgatók sietnek a hatalomnak megfelelni, egyesek székük megtartása, esetleg újabb pozíció szerzése reményében a Fideszbe belépni, mások a kormányízlést szolgálva nívót hígítani, megint mások lefelé licitálva szórakoztató bulvárt csinálni az emblematikus körúti színházból, késleltetni a magát az igazgatói irodába álmodó vidéki blöffember odaérkezését. Meglepetésszerű, ha az új kinevezettek közül nem mindenki áll be a sorba, mint az óvatosan értékálló kecskeméti, a tiszta lappal induló kaposvári és a nyitottabbá váló Magyar Színház – rossz szemmel nézi is őket a szakmainak nevezett pártszolgálatos csúcsszerv. Közben veszélybe került a nemzetközi hálózatba intézményesen kapcsolódó néhány utolsó láncszem, a Trafó, a Tavaszi/Őszi Fesztivál és a Nemzeti Színház.
A Nemzeti Színházat, amely hivatása magaslatán áll, eddig aligha a minősége mentette meg a szétveréstől. Inkább az, hogy nem tudható – a hatalom erről nem ejt szót –, Vidnyánszky volt-e az, akire nem lehetett ráerőltetni a rossz ízlésű Eperjes Károlyt, vagy Eperjesre nem lehetett Vidnyánszkyt. A Nemzeti ma túl jó ahhoz – túl sok kvalitásos új magyar drámát mutat be, túl nagy felelősséggel vizsgálja a nemzeti traumákat, túl erős társulatot hozott létre, és túl színvonalas előadásokat produkál –, hogy sokáig eltűrjék. De most még korai a rombolás, az Európai Unió is nagyon figyel, épp elég van a rovásunkon. Majd ha lejön rólunk a fény, és újra kikerülünk a perifériára, nekiláthatnak, hogy megtalálják a rátermett klienst, és bevégezzék az utolsó felvonást.
