Nevesített kérdező nélküli, mégis kérdés-felelet formában megírt interjú jelent meg nemrég a kormányzati portálon, amelyben a közigazgatási és igazságügyi tárca közigazgatási államtitkárát, Gál András Leventét szólaltatja meg a Kormany.hu. A különféle szakjogászi képesítésekkel bíró, televíziós szerkesztésben, médiakurátorságban is jártas államtitkár ebben Aktívabb együttműködés a zsidó közösségekkel címmel fejti ki kormányzati elképzeléseit. Ennek kapcsán elárulja azt is, amit lapunk nevében korábban tárcájától kérdeztünk: hogy tudniillik mi rejlik a pesti, Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteményben (HDKE) tervezett személyi változtatások mögött.

A hozzánk érkezett magyarázat ugyanis, melyet lapunkban közzétettünk (lásd: Őrségváltás a Páva utcában, március 14.), még arról szólt, hogy a szakmaiság erősítése okán váltanák fel a jelenlegi teljes kuratóriumot más összetételűre, majd ennek nyomán a mostani, egyébként igen eredményesen működő menedzserigazgatót egy szaktörténészre. A kormányzati portálon olvasható államtitkári megnyilatkozásból azonban kiderül, ez mondvacsinált érv. Valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy 1. a kormány, miközben szorosabbra fűzné kapcsolatait a határon inneni és túli zsidószervezetekkel, a zsidókárpótlás még függőben levő ügyeinek kutatási részét – elvéve az e célból létrehozott közalapítványtól, a MAZSÖK-től – „állami kézbe veszi”, és a HDKE-re bízza; továbbá 2. az államtitkár változtatást akar elérni az emlékközpont magyarországi holokausztról szóló kiállítása egy részében. Míg az első lépésről információnk szerint a kormányzat nem is tárgyalt a HDKE szakembereivel, a második változtatás végrehajtásánál aligha számíthatna együttműködésükre.

Különös felhangot ad Gál András Levente „interjújának”, hogy a kuratóriumváltást már befejezett tényként közli, ami nyilvánvalóan nem igaz. A továbbiakban beszámol egy, az év elején tett (első) látogatásáról a HDKE állandó kiállításán, ahol, mint írja: „Jeleztem a HDKE képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét, mivel az úgy épül fel, hogy a különböző bevonulásokat mutatja… nincs ok-okozati összefüggésben az, hogy a magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz, és oda HorthyMiklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul, azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba. Mindez olyan történelmi csúsztatás, amely felesleges feszültségeket kelt.” Majd Márai-olvasmányaira hivatkozva folytatja: „Sajnos, a jómódú zsidó polgárság javait kívánta meg számos olyan ember, aki az aljasság irányába terelte a jogképességétől megfosztott Magyarországot… hiszen 1944. március 19-én a német csapatok által kikiáltott bábkormány vette át a hatalmat.” A „történelmi csúsztatást”mindebben nem nehéz tetten érni, azt azonban csak sajnálhatjuk, hogy az államtitkár nem árulja el, kikben kelt „felesleges feszültségeket” a kiállítás, mármint rajta kívül. De menjünk sorjában. A szóban forgó kiállítás kurátora, egyszersmind a HDKE történészfőtanácsadója, Molnár Judit megerősítette benyomásunkat, hogy a tárlat nem hozza közvetlen összefüggésbe a fotókkal illusztrált „meneteket”, például a 1918-as forradalom katonáiét, Horthyét, a csendőrökét, a munkaszolgálatosokét, a németekét, a nyilasokét vagy a zsidó nőkét. Pusztán arra utal, hogy a korszak magyar valóságának jellemzője a drámai „menetelés”. Közvetlen ok-okozati összefüggést fölfedezni – belemagyarázás.

Ami pedig a Magyar Állam 1944. március 19. utáni megfosztott jogképességét, „bábkormányát” illeti, történelmi tény, hogy a kétségkívül fokozódó német nyomás közepette sem a „német csapatok” nevezték ki a Sztójay-kormányt, hanem a változatlanul hivatalában maradó Horthy (éppen a németek ellenében választva Sztójayt Imrédy helyett), majd a parlament adott fölhatalmazást. A közigazgatási vezető posztokon lezajlott változások szintén Horthy jóváhagyásával történtek, a többi között a deportálásokban kulcszszerepet játszó, Eichmannal együttműködő Endre László és Baky László belügyi államtitkár kinevezése is. Eichmann magyarországi különítménye viszonylag kis létszámú volt, a német megszálló csapatok pedig a front miatt mozogtak: a zsidók gettókba kényszerítését, majd – a budapestiek kivételével – elhurcolását mintegy 200 ezer (!) magyar közigazgatási, közbiztonsági és más szakember hajtotta végre. És a magyar kormányzat annyira nem volt „báb”, hogy Horthy 1944 júliusában, amikor már ezt látta jobbnak, le tudta állítani a deportálásokat. Addigra azonban több mint 400 ezer magyar zsidó került megsemmisítő táborba (ellentétben a nem „visszatért” Dél-Erdéllyel, ahol nem léptek hatályba a magyar diszkriminációs törvények és rendeletek).

Nehéz nem észre venni a közigazgatási tárca államtitkárának érvelése mögött azt a máshonnan is ismert szándékot, hogy a magyarországi holokausztért a nyilasokat és egyes „aljas embereket” tegyünk felelőssé, Horthyt és a mögötte álló politikai osztályt pedig mentsük föl. Holott a korszak egészében jelen volt a lakosság hozzászoktatása az előítéletes gondolkodáshoz, egyes társadalmi csoportok lealacsonyításához, végül halálba deportálásához. Ezt a folyamatot mutatja be a Holokauszt Emlékgyűjtemény nemzetközileg igen rangosan jegyzett kiállítása, amely komoly előkészületek, szakmai viták nyomán jött létre, és főként a mai fiatalokhoz szól. Olyan történészek írták a forgatókönyvet, mint Kádár Gábor és Vági Zoltán, Karsai László irányításával, s a lektorok között találjuk Deák Istvánt, Ormos Máriát, Radnóti Sándort és Ungváry Krisztiánt.

Gál András Levente államtitkár szerint az emlékközpontban van „olyan történelmi csúsztatás, amely felesleges feszültségeket kelt”