Nicsak, ki beszél?
Mi niatürizált virtuális menny (…)” – így a „pszichofizikai” kortárs táncmű sillabusza. Az á la Pandacsöki Boborján-szabadversből kíméletből nem citálok. Duda Éva termékeny koreográfusi pályájának vezérmotívuma, az utóbbi időben majd’ kizárólagos tárgya az egyén és a csoport kapcsolatának bolygatása (a 2007-es Aréna, a 2009-es Lunatika, a 2010-es Faun). A nehéz sorsú pej versenyméntől független Overdose (túladagolás) megint egy újabb tánc a konyhakultúrantropológiával ötvözött vulgár-lélekbúvárkodás jegyében.
A közel egyórás lokáltoporgás látványvilága valamely – fővárosi kerületben megálmodott – bennszülött kollektívát idéz: a táncosokon latexsort, a testszínű felsőkön geometriai minták (akár az etnikus díszítés, testfestés), a színpadtérben fekete műanyag rudak ágaskodnak, lógnak alá. A gyakran hajigált plasztikkellék (nyilván fallikus szimbólum) utalás a keleti harcművészetekre (Shen Dao botgyakorlat, aikido, jujitsu, etc.). Ugyanakkor a műanyag tárgyon függeszkednek, másznak, hagyományőrző gogotáncosként pörögnek-forognak is az előadók (pl. az energikus Grecsó Zoltán), továbbá két rúdon mutat be szép – bár andalító – erő- és egyensúlygyakorlatot a képességes Lázár Eszter. A nyolcfős törzsszerűségben (el)uralkodó békétlenség oka, hogy az egymással tusakodó fehérnépek és többségében málé fiatalemberek szüntelen a rudakkal piszkálják egymást; negyed óra múltán az ellenkező nem vegzálása, lefegyverzése tompa önismétlésbe fullad. Problematikus, hogy a minden érzékiségtől mentes harc/viaskodás merőben stilizált, esztétizált, nincs agresszor és nincs áldozat. Egyedül a fenséges, stílusos Jónás Zsuzsa és Simkó Beatrix koncentrált, kifinomult jelenléte árulkodik arról, hogy a darvadozó hímkvartett leigázandó ellenség, és nem megunt puszipajtások.
Komikus, hogy a rusnya fogyasztói társadalom ellen ágáló alkotó mozgásnyelvében csenevész, képzeletszegény fiaskója kimerül a külsőségekben, a talmi illusztrálásban. Erről tanúskodik az alcím: „inner labirinth”, és Kunert Péter elektronikus kommersze, sarkvidéki szélfúvással, s egy angol nyelvre hasonlító, akcentusos, brit pop ihlette riogatóval. Csüggesztő fölismerésem, hogy míg a Lunatika a Holland Táncszínház (NDT), az elrettentő erejű, szintén 2009-es Carneval Gergye Krisztián és Frenák Pál, úgy az Overdose Marie Chouinard vízjeleit mutatja – diákparódiába illő, mafla utánzás szintjén. Esetünkben: a primitív-archaikus mikrokozmoszon túl a fejre, mellkasra, hátra erősített rudak juttatták eszembe Chouinard oeuvre-jét – ám figyelemmel e pannonsekélyesre, Kanada diplomáciai jegyzékben tiltakozhatna korszakos kultúrbálványa nevének puszta (meg) említése miatt.
A lopott anyagból összefércelt foltvarrás verítékkel próbál haute couture-nek tűnni – mint kínai piacon a filléres, ócska hamisítvány márkás árunak. A tartalmatlan, személytelen modorosság – címével ellentétben – szellemi alultápláltságról árulkodik. Az identitászavar körül keringő, fél szemmel a tegnapelőtti trendindexet leső alkotó évek óta mások, szófoszlányokból fölismerhető orgánumán dadog; rendre úgy érzem magam, mint egy alapszintű kvízműsor (Nicsak, ki beszél?) törődött játékosa. Aki, miután minden feladvánnyal végzett, csupán arra kíváncsi: milyen Duda Éva saját hangja – amennyiben (még) egyáltalában van neki.
