Lehet színház nélkül élni

2011-03-25

Vett-e idén kokárdát? – kérdeztük Schell Juditot a Nol-Presszóban. A színésznőtől megtudtuk, milyen volt vízágyúk és rendőrök előtt szavalni, mit csinált a Nobu megnyitóján Robert de Niróval, és szeret-e lájkolni. Ez látható a videóban. Aki többre kíváncsi, olvassa el, ami kimaradt a kisfilmből.

Nol-Presszó: Mit tartasz önfeláldozásnak?

Schell Judit: Nem hiszem, hogy ez negatív előjelű szó például az én esetemben. Sokan mondták, hogy feláldoztam a karrierem egy részét a gyerekek miatt, elsősorban Lackó miatt, mert ő született a pályám elején. Ez a feláldozás viszont is működik: a gyerektől veszek el, hogy működhessen a szakmám. Ha ez kicsit eltolódik, ahogy mostanában megtörtént a színházzal, az nagyon tud irritálni. Ez a családra nyilván nem vonatkozik. De az otthon tartózkodó nők is egy idő után becsavarodnak, ha nem dolgoznak. Amikor Lackót szültem, az iskolát kellett folytatnom. De ott olyan engedményeket adtak nekem, mintha otthon lennék. Most Boldizsár egyéves volt, amikor visszaálltam, négyet játszottam havonta, és akkor már nem szoptattam. Anyagi kérdés lett, hogy visszamenjek.

Nol-Presszó: Nyolc évig voltál a Radnótiban,nyolcadikévevagyaNemzetiben, gondoltálmár arra, hogy újra jöjjön valamimás?

Schell Judit: Igen, és pont azt érzem, lehet, hogy valami egészen mással kellene foglalkoznom.

Nol-Presszó: Mit tudnál elképzelni?

Schell Judit: Körülbelül az életem felénél járhatok, vagy remélem, hogy kicsit még előbb... most leszek 38, mindjárt negyven. Ilyenkor az ember átgondolja, hogy eddig mit csinált, és azt pont úgy akarja-e folytatni. Hogy az kiteljesíti-e, elég-e neki. Nem elégedetlenségből mondom – mert összetehetem a két kezem az eddigi lehetőségeim miatt –, de ha ezt folytatom, ez marad a következő 30-40 évre. Nagyon ég a vágy bennem, hogy kipróbáljak valami mást is. Például a vendéglátást – külföldön. Mindent külföldi székhellyel tudok elképzelni.

Nol-Presszó: Ez nem az a fajta foglalkozás, amit az ember 18–22 évesen próbál ki?

Schell Judit: Nekem kimaradt az életemből. Akárcsak a bébiszitterkedés. Nem pincérnő szeretnék lenni. Van egy tizenegy éves kori élményem egy osztrák családi panzióban, ahol mindenki együtt lakott. Amikor reggel lementünk reggelizni, a tulajdonos anyuka ott szoptatta a gyerekét. Lerakta a babát, amíg kihozta nekünk a ham and eggset. Mámorító érzés volt. Valami hasonló érdekelne. De lehet, hogy nem is ez, hanem teljesen más. Nem tudom még. Azt gondolom, lehet színház nélkül élni. Talán azért mondom ezt ilyen nagyképűen, mert mindig volt színház.

Nol-Presszó: Sokáig táncoltál, kicsit sem hiányzik?

Schell Judit: Nemrég harmincéves volt a mazsorettcsoportunk, visszahívtak. Én is beálltam mazsorettezni, és egész este bőgtem. Annyira jó volt köztük lenni, visszajött a tinédzserkorom. Nagyon hiányzik a zene, mert most csöndben élek. Csak akkor szól a rádió a kocsiban, ha éppen nem telefonálok. Otthon nem bírok zenét hallgatni. Ha üvöltözik Boldizsár: Anya, gyere, játsszunk, Zoli meg éppen azt kérdezi, melyik csekket fizessük be, akkor kiiktatom, amelyiket lehet, és az a rádió. Főleg a latin zenék hiányoznak, azért gondoltam, hogy elmennék szambaiskolába vagy zumbára. Egyébként, visszatérve arra, ha nem a színészettel foglalkoznék, a tánc nagyon érdekelne, mondjuk, ötvözve a vendéglátással.

Nol-Presszó: Van az a díj, amit visszautasítanál vagy nem fognál kezet az átadójával?

Schell Judit: Nem hiszem. Minden díj másért jó, az nem úgy van, hogy jön egy másik, miért jönne? Olyan előfordult, hogy nem vehettem át amonte-carlói filmfesztivál legjobb női alakításért járó díját, amit a Csak szex ésmás semmi című filmért kaptam. Mert játszottam az átadó estéjén, és megoldhatatlannak tartotta a színház vezetősége, hogy beugorjanak helyettem, vagy másik napra kerüljön az előadás. Monacóban már jártam előtte, és jó lett volna úgy odamenni, hogy várnak engem. Nem arra vágytam, hogy felfedezzenek, és én legyek ott a monte-carlói filmszínésznő.

Nol-Presszó: Dühös voltál Jordán Tamásra, hogy nem engedett el?

Schell Judit: Nagyon, de mára elfelejtettem a dühömet. Olyat nem akartam csinálni, hogy beteget jelentek, és kiutazom. Az egy nap lett volna az életemből, és ugyanabban a színházban eltöltök utána iksz évet. Így Kálomista Gábor adta át az irodájában a díjat, és ott volt a sógora is, aki megtapsolt. Ez lett a díjátadó.