A száz év előtti új
Tornyok, kupolák, gipszfigurák, porlepte girlandok, faragott ajtó- és ablakkeretek tobzódásán ámulhat az ember, ha hátraszegett nyakkal lesni kezdi a homlokzatukat. A házfeliratok arról is precízen tudósítanak, hogy nem akármilyen nemzetközi találkozó tanúja ez a kereszteződés. A magyar, a bécsi, a berlini és a brüsszeli szecesszió ad itt egymásnak randevút.
A szecesszió egyébként nemzedéki kérdés. Fiatalon rendszerint utálja az ember, lenézi szertelen pompájáért és a szépség olykor öncélú kereséséért, aztán valahogy megbékél vele – tán még bele is szeret. Valahogy az utókor is így volt vele, hiszen a XIX. század végén indult stílus szárba szökkenésének az első világháború vetett véget, hogy aztán a lassan magához térő Európában a premodern, majd a Bauhaus mondjon fölötte megsemmisítő ítéletet. A szecesszió számos remeke egyszerűen a közízlés változásának esett áldozatul, míg végül minálunk, a második világháború után, hivatalosan is nemkívánatosnak minősíttetett a stílus: ez ítélte pusztulásra például az Erzsébet téri Nemzeti Szalont.
Habár a sajátos, magyar motívumokból táplálkozó szecesszió Lechner Ödön-féle főművei – az Iparművészeti Múzeum, a Hold utcai Postatakarék vagy a Földtani Intézet – ma is láthatók Budapesten, sőt néhány rég elpusztult szecessziós épületet az utóbbi években csodálatosan rekonstruáltak is (tessék csak megnézni a Paulay Ede utcában az egykori Parisiana mulatót vagy a Bakáts téren a valamikori Erdey-szanatórium épületét), annak, aki art nuveau városképet akar látni, érdemes a hajdanvolt Monarchia „vidékét” felkeresnie. Kecskemét főterét, Pozsony gimnáziumát és gyönyörű kék templomát, a temesvári városközpontot, Marosvásárhely csodás műemlékeit, vagy akár Szabadkát, de nem is csak a városházáért, hanem Raichle Ferenc saját magának épített, tombolóan szecessziós otthonáért.
Akkor, száz évvel ezelőtt Magyarország Európa szerves része volt. A szecesszió nagy úttörői – mint Otto Wagner Bécsben, Victor Horta Brüsszelben, Antoni Gaudí Barcelonában és Lechner Ödön Budapesten – tették a dolgukat, megteremtettek egy páratlan, minden korábbitól gyökeresen különböző új stílust és egy korszerű, élhető, „felhasználóbarát” építkezési módot. Temérdek neves és névtelen követőjük pedig elindult az általuk mutatott úton, és egy évtizeden belül az Osztrák–Magyar Monarchia peremvidékét is benépesítették az új stílusban fogant épületekkel. Jó részük még ma is áll.
Azt, hogy milyen volt az a száz év előtti „új”, mindenki láthatja, aki ebben a mai, kicsivé vált Európában felkeresi Barcelonát, és rácsodálkozik Gaudí Szent Család-templomára, La Pedreraházára vagy Lluís Domenech iMontaner Zenepalotájára. A szecesszió megannyi csodáját lehet látni Brüsszelben is – a Horta-házat ki ne hagyják –, de a közeli Bécsben is lélegzetelállító látványt kínál a Szecesszió háza vagy épp a steinhofi elmegyógyintézet kápolnája. De ha mindez mégis elérhetetlen volna, hát ezekben a hetekben elég elsétálni a Nemzeti Múzeum kertjéig: a kerítésen április 30-ig (Barcelona után, Brüsszel előtt) az egymást váltó uniós elnökök tárják az érdeklődők elé félszáz tablón szecessziós építészetük legszebb emlékeit.
Ennek az utazó kiállításnak persze nem a klasszicista Nemzeti Múzeum oldalában, hanem pár sarokra onnan, az Iparművészeti Múzeum kerítésén lenne a méltó helye. De hát az mostanság nem megoldható: a homlokzatról potyog a Zsolnay-majolika, kész életveszély volna a kerítésnél bámészkodni.
