– A Mokép éveken keresztül tetszhalott cég volt, mielőtt önt kinevezték volna, hogy újraélessze a céget. Hogy került ebbe a pozícióba?

„A válságmenedzselést mostanra sikerült lezárni”

– Nyílt pályázaton keresztül. Megjegyzem, az is véletlen volt, hogy egyáltalán megtudtam, hogy pályáztatnak, mert ha jól tudom, csak a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő honlapján jelent meg a felhívás. A nemzeti filmvagyonnal kapcsolatban keresgéltem épp anyagokat 2009 végén, akkor akadtam rá a felhívásra. Noha több mint tíz éve kulturális menedzsmenttel foglalkozom, nagy kihívásnak tartottam a feladatot. De van benne egy jó adag személyes motiváció is: ha egy ilyen patinás cég rendbetétele és viszszavezetése a piacra az én nevemhez kötődik, az mind presztízsben, mind a munkaerőpiacon nagy előrelépés lehet a számomra.

– Az volt benne a vagyonkezelő pályázatában, hogy meg kell menteni a Moképet?

– Nem, de tudtam, hogy milyen állapotban van a cég. Tudtam, mire vállalkozom, tudtam, hogy válságmenedzselésről lesz szó. Ez egy nagyon kis szakma, mindenki ismer mindenkit. De ehhez képest is megdöbbentőek voltak azok az állapotok, amiket a cégnél találtam. Nem is a gazdasági helyzet volt a legsúlyosabb, hanem az, hogy a fejekben kellett rendet tenni. Egyes kollégák még mindig rendszerváltás előtti módon gondolkodtak.

– Ezek a kollégák még a cégnél vannak?

– Azért, hogy megmentsük a Moképet, áldozatokat kellett hozni, meg kellett válni jó néhány kollégától, mivel a létszámot még egy régi, nagy állami céghez méretezték, amit kevesebb mint a felére kellett csökkenteni. Aki fel tudta venni a ritmust, az most is megbecsült tagja a csapatnak – büszke vagyok arra, hogy van olyan szakember, aki negyven éve a Mokép alkalmazottja. Mindemellett érkeztek is olyan emberek, akik a szakmában más cégeknél már bizonyítottak. A válságmenedzselést mostanra sikerült lezárni – ennek szimbolikus lépése, hogy új grafikai arculatot adtunk a cégnek –, most már tényleg arra tudunk koncentrálni, hogy olyan alkotásokat forgalmazzunk, amelyeknek fontos a magyarországi megjelenése. Egy nemzet mentális egészségének fontos alapja a művészet, ezért olyan filmeket mutatunk be, melyek efelé tendálnak.

– Az ilyen művek – hívhatjuk őket független vagy művészfilmeknek – terjesztői épp az utóbbi két évben tűntek el a piacról.

– A Mokép sem kifejezetten artforgalmazó. Muszáj bemutatnunk olyan filmeket is, amelyeknek a profitjából a hiánypótló műveket tudjuk finanszírozni. Voltak nekünk is botlásaink a filmkiválasztást illetően, de úgy tűnik, hogy működik a modell. Hozzáteszem: volt olyan artfilmünk is, a Szemekbe zárt titkok, amellyel szép üzleti sikert is el tudtunk könyvelni. Úgy gondolom, hogy a piacon korábban jelentős szerepet betöltő vállalkozások nem tudták megtalálni a helyes arányt, másrészt a filmválasztásuk is hektikus volt. A nemzetközi vállalatok szemével nézve pedig ez a misszió kevésbé volt fontos: amint kevesebb profitot lehetett termelni, mint a válság előtt, a magyar piacot már nem tartották fontosnak. Ezért fontos egy olyan, kulturmissziót is betöltő, állami – ezért a piac szeszélye által kevésbé sebezhető – forgalmazó vállalat folyamatos jelenléte, mint a Mokép.

– Amikor a Mokép ismét a színre lépett, felbolydult a magyar piac, és mindenki azt találgatta, hogy miből van a cégnek pénze.

– A reorganizációval sikerült felszabadítani bizonyos erőforrásokat. Ha az a kérdés, hogy kaptunk-e külön állami dotációt, a válasz: nem. Saját erőnkből, kemény munkával teremtettük meg az előrelépés lehetőségét.

– Triviális lépés lenne a Mokép számára beszerezni egy-két saját mozit, nem?

– Megpróbálom összefoglalni, amit erről a kérdésről elmondhatok, ez ugyanis olyan nagyságrendű téma, melybe a tulajdonosi jogokat gyakorló vagyonkezelőnek is van beleszólása. A Moképnek óriási kitörési lehetőség lenne, ha a moziüzemeltetési piacra is be tudna lépni. Forgalmazó versenytársaink egy részének van saját üzemeltetésű mozija, ennek nyilván vannak könnyen balátható előnyei. Így velük szemben most versenyhátrányban vagyunk.

– Vannak ma Magyarországon állami tulajdonban lévő mozik, amelyeket – a hírek szerint – a megszűnés fenyeget. Nem lenne ésszerű az erőket összpontosítani?

– De, ez evidens és egyértelmű út lehetne.

– Ha van működő modelljük, nem lett volna lehetséges finanszírozni Tarr Béla A torinói ló című művének mozis terjesztését?

– Szeretném leszögezni: nagyon fontos filmről van szó, körömszakadtáig küzdöttünk azért, hogy ezt a művet be tudjuk mutatni. A produkció kezdeményezte azt, hogy ne mi terjesszük. Sajnos olyan helyzetbe kerültünk, hogy tíz nappal a tervezett országos bemutató előtt semmilyen szükséges alapanyagot nem kaptunk még meg, magyarán lehetetlenné vált a premier, ezért végül közös megegyezéssel szerződést bontottunk a produkcióval.

– A szakítás bejelentése után elhangzottak különböző indokok: Tarrék kevesellték a tervezett kópiaszámot, az e-cinemát viszont kizárták volna a terjesztésből. Nem lett volna olyan sikerfilmjük, melynek profitja fedezte volna ennek a presztízsműnek a terjesztési veszteségeit?

– Nem tudom elképzelni, hogy Tarr Béla igényeinek kielégítése mellett lehetne a filmet gazdaságosan forgalmazni, ezt ő is többször megerősítette írásban is. Mint ahogy azt is többször elmondta nekem, hogy annak ellenére ellenzi az e-cinemás bemutatást, hogy még soha nem látott filmet ezen a hordozón. Sajnálattal olvastam több közösségi site-on és a nol.hu fórumán azóta azt a Tarr Béla köreiből jött állítást, hogy a művész végül saját maga finanszírozta a kópiák előállítását. Amennyiben nem politikai ok motiválta, hogy Tarr Béla kezdeményezte a szerződés megszüntetését, és ezek szerint volt erre forrása, akkor érthetetlen, hogy miért csak az új forgalmazójának tette meg ezt a gesztust, a Moképnek miért nem. Azt ne várja el senki a Moképtől – noha állami cégről van szó –, hogy többmilliós veszteséget vállaljon.

– Bár már mindkét fél megerősítette, hogy a szakítás nem Tarr Bélának a Tagesspiegelben adott interjúja miatt történt, azért hadd kérdezzem meg: nem gondolja, hogy elhamarkodott volt az a lépése, hogy az interjút azonnal kemény hangú nyilatkozatban ítélte el?

– Elhamarkodottnak nem érzem, de az biztos, hogy a nyilatkozatban megfogalmazott gondolatokat más köntösben is el lehetett volna mondani.

Noha az MMKA szigorú hangú közleményben, a Magyar Filmművész Szövetség pedig udvarias levélben szólította fel Tarr Bélát, hogy mutassa be a májusi filmszemlén A torinói ló című művét, a rendező nem enged. Ahogy a rendező cége, a T.T. Filmműhely a minap kiadott közleményében fogalmaz, mivel májusban lesz épp egy éve annak, hogy a magyar filmszakma leállt, ennek „megünneplésében” nem szeretnének részt venni. Távolmaradásukkal az el nem készült filmek alkotóival, a kifizetetlen és munka nélkül maradt filmszakmai dolgozókkal, a bedőlt és csőd szélén álló produkciós cégekkel, a bezárt vagy bezárás előtt álló mozikkal vállalnak szolidaritást. Hozzátéve: a filmet bárki láthatja, mivel a gyártó T.T. Filmműhely a Cirko Film–Másképp Alapítvánnyal közösen, országosan bemutatja. A terjesztés – az alkotók kívánságának megfelelően – öt filmkópián zajlik majd, a minősége miatt bevezetése óta kritizált E-cinema rendszeren viszont nem.

A közalapítvány és a T.T. Filmműhely közti vita alapja, hogy jogilag másképp értelmezik a köztük fennáló támogatási szerződést. Míg az intézmény úgy gondolja, hogy A torinói lovat a gyártónak idén be kell mutatnia a szemlén, a cég szerint erre van még egy évük, és majd a 2012-es filmszemlén kívánják szerepeltetni a Berlinben Ezüst Medvével jutalmazott alkotást. Tegyük hozzá, akkor már valószínűleg Andy Vajna filmügyi kormánybiztos reformprogramja szerint működnek majd a filmügyek, és információnk szerint a szemle ebben a konstrukcióban már nem lesz benne. Sokkal inkább egy nagy budapesti filmfesztivál.