Új tárgyiatlanság
Egy Cím nélkül címet viselő képen felfedezhetjük ugyan az ikon-reminiszcenciát – valami ágyfőnél Krisztus-arc, nem a szabályos-bizánci, inkább a barokkal megbolondított késői, hisztérikus ikonok modorában –, de a műnek nem ez a lényege. Még csak nem is az az elmosódott balta-szekerce az ágyon, amely szerszám minden valószínűség szerint a Pesonal equipment alcímet volna hivatott reprezentálni. Hanem a maszatos, tisztátalan elmosódottság. A (talán kórházi) csőágy olajos sárgabarna, rajta meghatározhatatlan ovális tárgyak, az elején a sötétség miatt nem azonosítható lázlap, és ugyanilyen elkenten két férfi az ágy két oldalán. Rejtélyük, bizonytalanságuk, abszurditásuk nem csak abból fakad, hogy változatlanul barnássárga arcukon végigfutott egy-egy alaktalan fehér ecsetvonás; a két figura valami miatt térdel, hátul öszszekulcsolt, ha nem éppen öszszekötözött kézzel.
A másik Cím nélkül több információval szolgál. Konzolasztal, angol, 1805 körül, mondja az alcím ugyancsak Shakespeare nyelvén, és itt jobban felismerhető a peremen a tojássordíszítés, a lapon a hihetően márványberakás. A mellérendelt férfialak azonban itt is talány, térdel, szomorú és öszszetett kezű, s bánatának, gyászának éppúgy nincsen magyarázata, mint annak, hogy felöltőjét csúf kerek pacák és fehér lecsurgások tarkítják.
A képcímektől tényleg ne várjunk semmit. Esős délután, mondja az egyik, és a megjelölt egy férfi portré; Ők, olvasható egy nagyon lazán megfestett kirándulócsoport mellett, a mármár novellisztikus Ha nem, akkor nem szófüzér pedig egy olyan kétméteres táblát szolgál, amelyen egy rajzosan megformált olvasó alak, meg egy megfestett, zászlójeleket adó tengerész látható. Duliskovich szándékosan olyan szöveges utalásokat ad, amelyeket legfeljebb csak ő ért, lehet, hogy ő sem, de a bizonytalanságot nagyon is szolgálják.
A bizonytalanság lényege azonban a megfestésben rejlik. Kezdődik azzal, hogy a legtöbb olajkép papírra készül, és így eleve esetleges, múlandónak látszik és elbátortalanít. Folytatódik a látvány elnagyolásával. Az esős délután figurája rokonszenves férfi volna, intellektuális, komoly arc, némi szenvedésnyomok, zakó, nyakkendő. Csak éppen csúnya sárga pászma vonul végig a szürke állon, maszatolja körbe a szemeket és akadályozza meg a néző azonosulását. A Baden, baden csaknem szabályos arckép, de ködös, laza, elmosódott, az Ők csoportja természetesen felismerhetetlen két elkent fatörzs között, a Ha nem… meg brutálisan kever festésmódokat.
Vagyis a festésmód brutálisan kifejező.Mert ha függetlenítünk a zavarkeltő címektől, csupa reális, ha nem éppen banális jelenetet látunk. Feszes portrén kívül farönkön ülő kirándulót, fotózáshoz korlátra felült fiatalasszonyt, még a konzolasztal, meg a kórházi ágy előtt térdelőknek is van realitása. Már csak azért is, mert Duliskovich erős festő, minden jelenetben benne hagy valami megragadó életszerűséget és pikturális értéket. Csak aztán elkeni, visszavonja, érvényteleníti.
Nem ő az egyetlen ma, de a kevesek egyike, akik ezt hitellel csinálják. Akik – bármily bizarrnak tetszik is a párhuzam – úgy élnek vissza a valóságábrázolással, mint lassan száz éve német elődjeik. Az új tárgyiasság, a Neue Sachlichkeit mesterei fordítva kezdték a realizmus kétségbe vonását. Brecht bőrkabátján a fényeket, félvilági asszonyok szeme alatt a sminket, szegény, rongyos proletárok zsánerein a szegénységet és a rongyosságot oly makacs aprólékossággal, kihívó részletességgel festették meg, úgy fokozták a lehetetlenségig, hogy az már régen nem a való világ ábrázolása, hanem ezen ábrázolás és a való világ iránti mély, súlyos kétely megtestesülése volt.
A ma kételyes, kiábrándult festői ellenkező eszközökkel, de hasonló világképhez juttatnak. Elmosódottságuk legfeljebb új tárgyiatlanság. Ha tetszik, Neue Unsachlichkeit.
