Mintha nem is Lechner Ödön 115 éves, életveszélyesnek nyilvánított épületében üldögélnénk, olyan lelkesenmesél az Iparművészetit tavaly október óta újra vezető Takács Imre a múzeumbővítésről. (A direktor állt már az intézmény élén, 2007-ben azonban Hiller István kulturális miniszter leváltotta. Takácsot hároméves pereskedés után helyezte vissza hivatalába a bíróság, majd a következő főigazgatói pályázat nyerteseként újabb öt évre kapott megbízást.) Imponáló az optimizmus, amellyel a főigazgató a jövő Üllői úti múzeumát vizionálja, miközben még a palota lanternájának, vagyis a kupolán lévő, négyemeletes ház magasságú kilátótoronynak is megrepedtek és mozognak az oszlopai. Nincs más megoldás, mint hogy a szerkezetet egy az egyben leemeljék, és „odalent” állítsák helyre. – Ha csak ezt a lanternát kellene újraburkolni kerámiával, már az komoly megrendelésnek számítana a pécsi Zsolnay-gyárnak – magyarázza az igazgató. Hát még, ha az egész homlokzatot újra kellene rakni kerámiával! Márpedig ez elképzelhető.

Takács Imre három ütemben érkező állami forrást remél

Korábbi felmérések az Iparművészeti komplett rekonstrukcióját 12-14 milliárd forintra tették. Ehhez képest Takácsék az utóbbi néhány hétben az életveszélyessé vált épülethibák kiküszöbölésére 60 millió forintot kaptak a kormánytól. Ez az állványozáson kívül mindössze a tetődíszek eltávolítására lesz elég. Honnan szerzik a maradék milliárdokat, erre a direktor mosolyogva annyit mond: ha az Iparművészeti külső-belső megújítását hat évre elosztott három ütemben képzeljük el, már nem is olyan illuzórikus ekkora állami támogatás.

Mindez ugyan határozottan ellentmond annak a koncepciónak, amelyik Takács Imre szerint a hatékony múzeumfinanszírozási rendszerek leghatékonyabbika. Hogy tudniillik az intézmény az utolsó fillérnyi működési pénzt is megkapja fenntartójától (nálunk a Nemzeti Erőforrás Minisztériumától), így soha nem kell aggódnia bérei és rezsiköltsége kifizetése miatt. Ám minden egyébről – könyvtárfenntartás, műtárgyvásárlás, kutatás, programok – saját bevételeiből kell gondoskodnia. A brit szisztéma magyarországi alkalmazásával csak az volna a gond, hogy az Iparművészetiéhez hasonló vészhelyzetekre nem szerepel bennük rubrika. A főigazgató szerint az angliai azért is követendő példa, mert az intézményigazgatókat arra inspirálja, hogy a szakmai színvonalat a jövedelmezőség szintjére emeljék. Hiszen csak kiváló programokkal képesek sok pénzt keresni. Az ugyan újabb kérdést vet fel, hogy a sikeresség (értsd: bevételnövekedés, vagyis látogatódömping) egyenes arányban áll-e a szakmai munka elmélyülésével. Ilyennek kell-e tekinteni például azt az utóbbi években idehaza is vitatott kiállításrendezési gyakorlatot, hogy a múzeum egy-egy művészsztár nevével csalogatja be az embereket, akik csak odabent jönnek rá, hogy a tárlat zömét tanulmányok, kortársak és követők adják. – Ha a közönség elég művelt, előbb-utóbb rájön, ha becsapják. Egyébként ezt a sztárkiállítás kontra szakmai munka szembeállítás mesterséges – állítja a főigazgató. – A világon mindenütt nyílnak úgynevezett blockbustertárlatok, vagyis kasszasikerek. Hogy százezrek özönlenek hozzájuk, még nem jelenti azt, hogy közben elmélyült szakmai munkát ne végeznének.

Mindenesetre ahhoz, hogy a magyar múzeumvezetők tisztán lássanak: mivel és hogyan gazdálkodhatnak, Takács szerint mihamarabb új múzeumi törvényre volna szükség. A szakember abszurdnak tartja, hogy a jelenleg hatályos 1997/CXL-es törvény egyaránt vonatkozik a falumúzeumokra meg a Magyar Nemzeti Galériára. Ezen kívül hasznos volna olyan alapvető elveket megfogalmazni, mint például hogy milyen gyakorlat szerint osztja szét a fenntartó évről évre a múzeumok éves apanázsát.

Ez egyébként az Iparművészeti esetében a 2008-as 659 millióhoz képest az idei szezonra már csak 495 millió forint. Elvben ebből zárolna még a tárca 61 milliónyit tartalékképzés címén, s ezzel pont elérné, hogy az előző igazgatói ciklusból 76 milliós adósságot örökölt intézmény működésképtelenné váljon. Takács Imre azt reméli, hogy esetükben a zárolást nem mechanikusan hajtják majd végre, hanem tekintettel lesznek a helyzetükre.

Ami biztos, hogy a régi-új direktor komoly látogatószám-növelést tűzött ki erre az évre, s ha a kormány elé terjesztendő felújítási-átalakítási tervezetük mellé is odarendelnék a teljes összegnek legalább egy részét, talán felépíthetnék végre állandó kiállításukat. Az új koncepcióban ugyanis egy 10 ezer négyzetméteres kiállítótér szerepel, s Takács szerint sok meglepetést okoz majd, ha be is rendezik. A tárlat első szintjére a késő római császárkortól a XX. század végéig tartó időszak tárgyait, valamint a keletázsiai gyűjteményt költöztetnék. Míg az épület alagsorában a jelenlegi lomtárak, szakraktárak és kazánházak helyére éttermet, gyerekfoglalkoztatót is magában foglaló közönségfogadó központ kerülne, addig U alakjának két szárnyában az időszaki kiállítási tereket alakítanák ki. A földszint többek között a középkori és reneszánsz galériák székhelye lenne, középen pedig a múzeum gazdag iszlámgyűjteményével büszkélkedne. Az első emeletre a barokk-klasszicista részleg mellett a másik jelentős kollekció, a szecessziós költözhetne. A második emeletet és az épület „hátsó fertályait” a látogatható raktárak kapnák, mindehhez persze szükség van a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem itteni műhelyeinek átköltöztetésére a MOME Zugligeti úti műhelyházába. Ráadásnak pedig felépülne a Hőgyes Endre utcai sarokban egy új szárny, amelyet a Ráth György Múzeum állandó kiállításának, valamint a könyvtárnak és az adattárnak szánnának.

Nem tűnnek ezek a tervek kissé illuzórikusnak az épület (pláne a kultúrafinanszírozás) mai állapotában? kérdezzük. – Csak két választásunk van – vágja rá Takács Imre. –Igazi „holnapmúzeummá” alakítjuk a Lechnerpalotát: új homlokzattal, kutatóhelyekkel, multimédiás eszközökkel, látványraktárakkal, izgalmas kiállításokkal és közönségélménnyel. Vagy hagyjuk végleg tönkremenni. Harmadik verzió nincs.