Egy fura, teremtésféle érzés
Mint egy babaház, olyan egy előadás díszletének makettje. Kis házikó, benne karton, fa, forrasztott rézhuzal, háló és alkalomadtán textil. „Elvan a gyerek, ha játszik” – mondta egykor a Nemzeti Színházban Bakó József mester. Arra lett ugyanis figyelmes, hogy a pályakezdő díszlettervező, Horgas Péter bámulja. Már 25 éve Péter is elvan. Játszik. Sőt lányai és fia is, ha éppen egy kevésbé sikerült, „lejátszott” modellből valóban babaházat kapnak.
Szereti ezeket a közös színházi játékokat Horgas, a modellezést a rendezővel, a jelmeztervezővel. Gyakorlatilag apróban illusztrálják, hogy is néz majd ki a színpadkép. Jönnek inspirációk a családból is. Például kisfia krokodilja is szerepet kapott egy előadásban, igaz, hétméteres változatban használták a Napfogyatkozás című Sári József-operához.
Fura, teremtésféle érzés kapja el néha a díszlettervezőt. Elmereng azon, míg az apró térben matat, hogy ez az egész pár hónapon belül óriásira „elevenedik”. Persze, nem lehet egykét makettel letudni a tervezés folyamatát, készül temérdek színes fotó, műszaki- és részletrajz, valamint statikai terv. Ez utóbbiért külön szakember felel, ahogy az építészeti munkákért is gyakran, hacsak nem építész a tervező. Horgas Péter speciel nem az, díszlet- és jelmeztervezés szakon végzett a képzőművészeti főiskolán.
A tervek mind a későbbi kivitelezési munkafázisokat segítik, a mesteremberek úgy olvassák ezeket, mint a kottát. Mintha egy igazi épületbelső készülne – várban, kastélyban, pincében, barlangban, réten vagy lakószobában. A színházi kulcsszó: a mintha. Nemcsak azért, mert nem ölik meg a valóságban a Macbethet játszó színészt (bár erre is volt példa, amilyen peches-babonás darab ez, és állítólag a címét sem jó ómen kimondani), hanem mert se pénz, se posztó igazira. Meg hát persze a díszletezést-szállítást sem segítené az igazi téglafal.
Az először ma este színre kerülő Macbeth-hez meglehetősen különleges elemek készültek. Például görgőkön guruló ágyak, amelyek egyfajta lebegést adnak a két fekvő alkalmatosságnak. Ránézésre nem mondanám túl kényelmesnek, de Horgas azt meséli, neki fontos, hogy a színészek jól érezzék magukat a díszletben. Ha elsőre nem tűnik is meggyőzőnek minden darab, alakít rajtuk, vagy igyekszik – a rendezővel együtt – megértetni az elemek funkcióját.
A Verdi-előadás egyik unikuma a több mint kétszáz négyzetméteres alapfüggöny, amely olyan, mint egy méregdrága gobelin. Ha eredetiben akart volna ekkorát, körülbelül egy lakás árát kellett volna rááldozni. Alapvetően egy lukacsos, durva, úgynevezett kongré anyagból készült a függöny, amelyet négyöt ember egy álló hónapig festett. A legfontosabb szempont az volt: 20-30-40 méterről a súlyos szövés, a kelta motívumok tökéletes illúziót adjanak. Lehetne persze digitálisan nyomtatni bármilyen formát, mintát, de nem kétséges, hogy sokkal szebb lesz a kézzel készített – minden esetlegességével együtt.
Ez a munka egyébként nem az a „máról hónapra megtanulom” típusú. Legalább egy-két év, míg konyítani kezd hozzá az ember. Mert színházi festőt nem képeznek Magyarországon, ez is olyan szakma, amelyben csak a mesterektől lehet ellesni a fortélyokat. Horgas azt állítja: nem biztos, hogy ő is tudna ilyet festeni, bár az első szakmai gyakorlata negyed évszázada épp az Operaház festő műhelyében volt. Ha például most patinázni, öregíteni kéne egy jelmezt, abba gondolkodás nélkül besegítene.
„Festőnek kell lenni, és aktívnak” – mondja Miksa Bálint festőművész, aki az egyik tagja annak a csapatnak, amely speciális ecsetekkel elkészítette a földre terített szőttes-festményt. Rengeteg technikai fortélyt igényel ez a munka, pláne azt a speciális képességet, hogy valaki egyben legyen képes látni a millió mintával együtt a hatalmas függönyt. Az idő okozza általában a legnagyobb gondot, de itt ezzel nem kellett törődni: az egy hónap elegendőnek bizonyult.
Nézzük amintákat, a baloldal az ördögszárny, a jobb az angyal – mutatja Miksa Bálint, miközben akkurátusan keresi a cizellálni valót. Aztán Horgas Péterrel centiről centire végigpásztázzák a textilt, és elégedetten nyugtázzák az eredményt.
Magamban azon tanakodom, hogyan cipelik le az ötödikről a színpadra ezt a könnyűnek nem mondható drapériát. Aztán a csapdaajtóhoz terel Horgas és Miksa. Mutatják, ezen küldik le a díszletet a hátsószínpad elülső részére. Ez a ház jól ki van találva, nemcsak a festők jutnak el a színpadig, hanem minden műhelynek közvetlen kapcsolata van a színpaddal. Ez az előnye annak, ha a segítség mindig helyben van.
