Budapest házfalain az ember, ha figyelmes, csodálatos mozaikokra bukkanhat. A Gresham-palota homlokzatán elszórva sok száz apró mozaikdíszítmény van, a Népszínház utca és a Kiss József utca sarkán lévő épület oromzatára tekintve megint csak gyönyörű látvány tárul elénk, a Károly körúton, az Astoriánál, ha jó magasra tekintünk, úgyszintén impozáns mozaikokat láthatunk. Az említett alkotások nagyrészt az előző századforduló táján készültek.

„A mozaikot hosszú idő után a szecesszió fedezte fel újra, és az egész világon elterjedt” – mondja Balázs Miklós Ernő, mozaikművész. „Szakmánk szépsége éppen abban a kettősségben áll, hogy otthon kell lennünk a művészi alkotómunka szellemi koncentrációjában, s eközben egy különleges anyag és technika konkrét biztonságában is” – avat be mestersége rejtelmeibe. A mozaikművésznek egyszerre kell tehát képzőművésznek és mesterembernek lennie. Ma már csak alig néhányan foglalkoznak mozaikművészettel Magyarországon, intézményes oktatása az 1960-as években megszűnt, némi szerepe a restaurátorképzésben maradt csak fenn.

Korunkban, az internet és a tömegtermelés korában már rég kiment a divatból a klasszikus mozaikrakás. Az ugyanis drága és időigényes, hiszen ez esetben maga a művész az, aki mindenért felel, a darabok előállításától kezdve a felhelyezésükig. Manapság azonban, az ipari technológia térhódításával a természetes anyagok is háttérbe szorultak, előtérbe került a mettlachi kerámia és az ipari üvegmozaik.

Egyen-mozaikdarabokat gyártanak, aminek köszönhetően már nem kell kézműves-művészi módszerrel a célnak megfelelő méretűre és alakúra törni a darabokat. A gyártó cégek technológiai és esztétikai paneleket kínálnak, az ügyfél és az építész is katalógusból választhat, mit szeretne a nappali falán, a medence oldalán vagy alján látni.

Manapság a magas színvonalú, képzőművészeti jellegű feladatok, amelyre azok vágynának, akik a mozaikművészetet önálló műfajként szeretnék definiálni, megritkultak. Hátránynak minősül ugyanis, hogy a mozaik drága alapanyagokból, hosszú időn át készül, és persze egy-egy olajfestménnyel ellentétben nem mozgatható könynyűszerrel ide-oda, és nem vehet részt a műtárgypiacon sem. Nem olyan elkeserítő persze a helyzet, hiszen vannak néhányan, akik elkötelezett hívei a mozaikoknak. A pesterzsébeti uszoda előcsarnokába lépve lélegzetelállító látvány fogadja a látogatókat: Hartung Sándor Mélység és magasság című mozaikján sellők repülnek-kavarognak, örvénylő spirális mozgásban. Habár a velencei mozaik-alapanyag, mellyel a figurákat alkotta drága, és egy ekkora mű elkészítése meglehetősen időigényes, Hartung mégis a vázlatoktól az utolsó falsimításig szinte mindent egymaga készített el, munkájában csupán barátja, Balázs Miklós Ernő tanácsait kérte. Habár ez az egyetlen, középületben látható mozaikmunkája, de a táblaképfestészet mellett ez az a technika, amely régóta foglalkoztatja.

Mindazonáltal a fiatalabb művészgeneráció is érdeklődik e különleges műfaj iránt. Kürtösi Brigitta festő-restaurátor művész diplomamunkája a Magyar Képzőművészeti Egyetemen egy II. század eleji aquincumi mozaikpadló-töredék restaurálása volt tavaly, és e témában jelenleg is kutatásokat folytat.

Máthé Krisztián szobrászművészt sem hagyja hidegen a mozaikkészítés: diplomamunkája egy másfél tonnás balatoni vörös homokkőbe faragott női testnegatív, mely dunai kagylómozaikkal van kirakva. „Másfél évig készítettem, igen aprólékos munka” – teszi hozzá. Alkotását 2006-ban Hermann Lipót-díjjal jutalmazták.

„A mozaik minden sajátos kifejezőereje mellett is csupán technika, mely a legkülönfélébb műfajokban alkalmazható speciális hatások vagy gondolatok hordozójaként” – mondja Balázs Miklós, rávilágítva, hogy megannyi művészeti ágban alkalmazható a mozaik, ahogy erre a XX. századi külföldi festőművészek – köztük Fernand Léger, Marc Chagall, Jean Bazaine – is rájöttek, és megújították a műfajt. A gond csupán az, hogy hazánkban e művészeti ág mostanáig nem volt képes megújulni. Máthé Krisztián szerint többek között azért nem, mert a nyersanyag külföldről jön, ahogy a próbálkozások és előképek is. Meglátása szerint nálunk eredeti, egyéni hanggá nem nőtte ki magát, hiába oktatták egykor a Magyar Képző- és Iparművészeti Egyetemen egyaránt. Ugyanakkor Róth Miksa, Mattioni Eszter, Barcsay Jenő, csak hogy néhány nagy nevet említsünk, példaként szolgálnak az utókor számára. „Egyéni hanggá is kinőtte magát, éppen apám, Balázs Miklós József munkásságában. A fő baj inkább az, hogy a kortárs építészet nem igényli az együttműködést és a maradandó díszítményeket” – teszi hozzá Balázs Miklós Ernő.

Hartung Sándor Mélység és magasság című mozaikja