Nolte basszus, de nem különösebben izgalmas hang, egy oratóriumot nem tud úgy végigénekelni, hogy közben ne rekedjen be, egyébként pedig fájdalmasan unalmas előadói személyiség, úgy csinál, mint akinek sejtelme sincs arról, miért éppen neki kell énekelnie ezen az estén. Ez utóbbi egyébként érthető, nekem sincs fogalmam róla.

Az a baj ezzel, hogy a csata így könnyen elvész. Semmi sem tehet rosszabbat egy Händel bemutatónak – mert a Makkabeus többé-kevésbé bemutató volt, először játszották régi hangszereken, talán angolul sem énekelték Magyarországon gyakran, én legalábbis semmi ilyesmire nem emlékszem –, mint az unalom. A Júdás Makkabeusból legalább egy dallamot mindenki ismer, a See the conquering hero comes kezdetű kórust, mert ennek dallama énekórák vagy vonóshangszeresi kezdemények elmaradhatatlanja. Ennek alapján a művet mindenki joggal gondolja remekműnek, micsoda kincsek lehetnek benne, ha egy ártatlan kórus is ennyire emlékezetes. Egy előadás során legalább addig el kell jutni, hogy az ilyen jellegű illúziók ne sérüljenek. Ne úgy meneküljön mindenki az ámen után, mint valami túlélő, aki megfogadja, hogy soha többé nem hallgat H betűvel kezdődő zeneszerzőt.

Vashegyi György és csapata (Orfeo és Purcell, zenekar és kórus) a határon sétált, voltak pillanatok, amikor át is szédült a kellemetlenbe. Például minden pillanatot, amelyben a rézfúvósoknak kiemelkedő szerep jutott, jobb lett volna elfelejteni, akár trombita, akár kürt szólózott. Raimund Noltét ugyancsak. A vendégtenor, Jeffrey Thompson már érdekesebb eset volt,kifejezetten intenzíven énekelt, közelebb vitte az oratóriumot a koncertszerű operához, csak időnként ez az intenzitás már a komikussághoz tendált, ami azért egy hadvezér megjelenítése esetében talán túlzottan is antimilitarista felfogásra utalt. A hölgyek között Halmai Katalin feltűnően szép hangon, de meglehetősen fantáziátlanul énekelt, Zádori Mária továbbra is külön kategória, egyáltalán nem logikus jelenség a magyar zenei életben, ahol a barokk oratóriumok korhű előadása még mindig pár ember (köztük természetesen és egyre kizárólagosabban Vashegyi György) jóindulatán és megszállottságán múlik. Ebben az erősen anglomán világban, ahol a legjobb előadások többnyire a különböző brit előadók lemezeinek halványított másolatai, Zádori Mária eredeti, egyedi, és a hang letagadhatatlan fáradása ellenére is fény, csillag, iránymutató. Ha látnám, hogy sokan mennének utána, nyugodtabb lennék a jövőt illetően, mert nem mindegyikünknek van még kétszázötven éve, hogy újabb lépcsőfokokat hódíthasson meg a Händel-interpretáció terén.