Csak játék
Nem lehet különösebb panasz az Örkény Színház új bemutatójára. Bagossy László rendezésében igazán jól eljátsszák Dürrenmatt Shakespeare-átiratát, a János királyt. Már az első kép elárulja Bagossy Levente díszletének és a hatalmi mechanizmusnak a rétegzettségét. Négy szintet vörös függönyök választanak el egymástól. Elöl ül a címszereplő, a király, mögötte, kissé magasabban anyja és unokahúga, aztán hóhérok, az utolsó sorban akasztottak. Akkoriban, amikor a darab játszódik, a brutális középkorban, a politika családi belviszályként működött. Mindenki rokona mindenkinek, a rokoni viszonyok szabják meg az öröklés rendjét, a hatalmi hierarchiát.
Ez működteti Dürrenmatt iróniáját is, amivel átitatja a shakespeare-i királydrámát. Ez adja azt a béka- vagy hálószoba-perspektívát, ahonnan a nagy dolgok viccesen lefokozódnak. És a svájci író történelemből vett hősei ennek megfelelően is viselkednek – tisztában vannak maguk is történetük kicsinyességével, jelentéktelenségével. Cinikusak, cinikusan gúnyolódnak önmagukon. A huszadik századból nézik a középkort, középkori önmagukat. Ebből jönnek a szellemes bemondások, a szórakoztató tréfák. A hatalmi harcok, a politika menete önmagában is rossz viccek sorozata. Ám a szerző bedob a szereplők közé egy kakukkfiókát, egy magához hasonló értelmiségit, Oroszlánszívű Richárd fattyú fia képében, aki éppoly okosan átlátja a szövevényes viszonyokat, mint a többiek, de ismereteit és befolyását a harcoktól kizsigerelt, kifosztott, legyilkolt nép javára szeretné felhasználni. Persze minden jó szándékú beavatkozása, ötlete, tippje csak még nagyobb bajt, még több szenvedést okoz. Nemcsak az érdekek rendje, de a véletlen is a katasztrófát segíti elő.
A rendező mindent megtesz, hogy Ignjatovic Kristina mai öltönyöket középkori kódexekből ismerős hatalmas fejfedőkkel, palástokkal egyesítő jelmezeiben jól működjön a szöveg lehengerlő játékossága. Suhognak a függönyök, gördül a cselekmény, parádéznak a színészek. Debreczeny Csaba a címszereplő kicsit bamba mosolyába mindentudó bölcsességet is rejt, Pogány Judit a fián uralkodó anyakirálynő éles eszű, szabad szellemű akaratosságát ragyogtatja, Szandtner Anna Kasztíliai Blanka kéjvágyát feminista dühvel képviseli, Gálffi László francia királya hajlékony diplomata, miközben tagjai egyre nehézkesebben hajolnak, Ficza István e. h. a fattyú testvérét inkább sunyin, a francia trónörököst inkább derűsen együgyűnek mutatja. Csuja Imre Lipótja kéjjel zabáló és harciaskodó bunkó, Für Anikó a fiának elszántan trónt követelő anya, Mácsai Pál bíborosa remek mint kérlelhetetlen diplomata, és még jobb, mint elkényeztetett olasz értelmiségi, aki a barbár viszonyoktól halálosan iszonyodik.
Takács Nóra Diána púpos-sánta királynéja elszánt öntudattal viseli a rámért politikai házasságot. Máthé Zsolt egy parókával és egy forgatható nyakkendővel közlekedik a két küzdőfél között, egyetlen, bárkit kiszolgálni kész udvaronccá gyúrva két szerepét. Polgár Csaba okos méltósággal, belső komolysággal adja a reménytelen szerepre vállalkozó fatytyút. Az egész háborúság okát, a trónkövetelő gyermeket egy bábu játssza, akit hol ez, hol az mozgat.
Az előadás tulajdonképpen egyetlen problémát nem tud igazán megoldani. Azt, hogy ma, a darab megírása után több mint negyven évvel az egészet komolyan tudjuk venni. Dürrenmatt játékossága éppúgy, mint szereplőinek cinikus hanyagsága, komolytalansága ugyanis moralista pátoszt takar. Reménytelenségük álságos: mélyen hisznek bizonyos morális követelményekben, csak a megvalósíthatóságukban kételkednek. Hol vagyunk már ettől! Azzal az ártatlan, naiv szemmel, amellyel a múlt század közepének értelmisége rácsodálkozott a világra, a mai politikai viszonyokból semmit sem lehet meglátni.
