Izgalmas, olykor hátborzongató történeteket mesél ebből az időből. Pap akart lenni, de 1949-ben a színművészeti főiskolán felvételizett, 1954-ben szerzett diplomát. Pécsett kezdte a pályát, 1960-tól a Madách Színház tagja volt, 1966 és ’85 között a Nemzeti Színházé, majd ismét a Madách következett, 2000-től meg ismét a Nemzeti, csak már mint Pesti Magyar.

1993-ban nyugdíjazták, de azóta is folyamatosan színpadon volt, sok helyen játszott, a Vígben, a Pestiben, az Örkényben, Zalaegerszegen, Gyulán, Sopronban. A főiskolán a színpadi beszéd tanára, egyetemi tanár 1987-től, tanszékvezető 1988 és 1991 között. 1973-tól 1990-ig országgyűlési képviselő, a kulturális bizottság tagja. Az illő kitüntetéseket is rendben megkapta, Jászai Mari-díjat 1963-ban és 1969-ben, érdemes művész kitüntetést 1972-ben, Kossuth-díjat kapott 1975-ben, 1980-ban kiváló művész lett, 2001-ben pedig a nemzet színésze. 2003 óta örökös tag a Halhatatlanok Társulatában, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.

Színészete is egyszerű, a lexikon eszköztelennek mondja. Az eszköztelenség gyakran a kisebb tehetségűek menedéke, azoké, akik nem képesek eltalálni az éppen kellő mértéket. A kevés biztosan több a soknál. A legnagyobbak viszont az embert mutatják a színpadon, a fi lmen, nem a színészi eszközeiket. Avar István egyszerűen mindig azonos a szereppel. Nem játssza, éli. Legyen az Stanley, az erőszakos, durva amerikai munkás Tennessee Williams drámájában, A vágy villamosában vagy Áron, a zsidó főpap Madách Mózesében, Tiborc a Bánk bánban vagy a címszereplő Lessing Bölcs Náthánjában. Utolsó nagy szerepét a Gyertyák csonkig égnek-ben játszotta; Agárdy Gáborral adták elő Márai Sándor regényének színpadi, majd filmes változatát. Tegnap, nyolcvanadik születésnapján a Pesti Színházban lépett fel Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjában.