A húrok szerelmese
Utóbbi ma már éppoly lényeges információ a világhálón, mint az előtte soroltak, bár ez akkoriban csak a Miskolcon élő Balogh család számára volt fontos. A miskolci Balogh családba születni jó dolog volt, gazdag gyermekkorral, nyugodt, tisztességes perspektívával, a szakma elitjébe tartozó vízvezeték-szerelő édesapával, anyai ágról némi zenei örökséggel, melynek eleinte nem sok jelentősége mutatkozott.
Balogh Kálmán jó eszű gyerek volt, ebből következően lehetett volna belőle bármi, de miközben szinte napi programként a város egyik lakótelepén teljes indiándíszben Winnetout alakította, azon gondolkozott, ő is apja örökébe lép, ideális esetben tovább is: mérnök lesz. A magyar műszaki értelmiség végül igen hamar, 11 éves korában veszítette el őt. Történt ugyanis, hogy nagybátyja, Balogh Elemér, aki igen jó nevű cimbalmos volt, egy kacskaringós dallamot mutatott neki a hangszerén, amit a kis Balogh Kálmán nagyjából hibátlanul elismételt. Azt mondja, a cimbalom számára először olyan volt, mint az a régi vidámparki játék, amelyben egy béka kidugja a fejét a lyukból, és azt reflexből el kell találni egy szivacskalapáccsal. Ő pedig hibátlanul célozta meg a cikázó tekintete előtt felbukkanó húrokat, aztán felfedezte azok gyönyörű rendszerét, később megszerette a cimbalom finom zakatolását is.
Megkezdődött az ingázás Budapest és Miskolc között. Első zenetanárnője, Szőllős Beatrix nemcsak technikai tudását csiszolta, hanem érzékenységét, a fantáziáját is meglódította: már az első, kicsi dallamokhoz történeteket, szereplőket kellett kitalálnia, a kalimpáló hangokból aztán mesés világok épültek a magyar dallamokhoz ördögi táncosokkal, a menüettekhez pedig suhanó grófnőkkel.
Besűrűsödött az élete. Néhány év múlva már a miskolci Avas táncegyüttesben és különféle zenekarokban muzsikált, belehabarodott a dzsiudzsicuba, pontosabban a küzdősportok filozófi ájába, majd beleszeretett a vívásba is, pontosabban annak érzékeny rendszerébe, művészetébe. Nappal gimnáziumba járt, este edzésre, éjszaka meg fellépésre. Ebből az ólmos kavargásból végül elmaradt a kard, elmaradtak a küzdősportok, a hangszer lett a legfontosabb. Zenekarai alakultak, táncházakban bukkant fel, cimbalomversenyeket nyert, és egyre biztosabb lett abban, hogy immár visszavonhatatlanul ez az ő útja: húros ember lesz belőle.
Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre költözött. Tanult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán és zenélt rengeteget, keresett is szépen. Gurult a szekér egészen 1990-ig, amikor átmenetileg kifogyott a szusz ebből a gyorsan szárba szökő történetből. Kicsit kevesebb lett a felkérés, a közönség éppen jóllakott a balkáni és a népzenével, a kortárs muzsikával, és ő azt vette észre, hogy erősen fogy a pénze, mind többször kerül az asztalra vajas kenyér meg kakaó.
Gondolt egy merészet, és elhatározta, biztosítási ügynök lesz. A tanfolyam egyik előadásán, amikor a határozott és gyors beszédű menedzser elhúzta előtte a mézesmadzagot: megfelelő ügyfélszám után luxusutazást kaphat, ő felállt, és azt kérdezte: mi van akkor, ha én nem akarok utazni? Akar, mosolygott fölényesen az előadó, és Balogh Kálmán számára egyértelmű lett: ő most egy másik bolygón sétálgat.
Váratlanul szerződést, majd zeneigazgatói állást kapott egy fél évig Németországban turnézó cigányshow-ba, ami ismét helyre tette anyagilag. 1991-ben Frank Zappa a Tabánban koncertezett, meghívta őt éppen formálódó kilencventagú világzenei együttesébe. Ezzel kinyílni látszott számára a nagyvilág kapuja. Aztán Zappa rövidesen bekövetkező halálával hamar be is csukódott. Balogh Kálmán akkor megismerte ennek a kapunak a természetét: nyikorogva nyílik, majd váratlanul kipattan, aztán még váratlanabbul becsukódik, kiszámíthatatlanul lengedezik, incselkedik a művésszel, aki mindeközben azon tépelődik, hol lehet a kulcs…
Balogh Kálmán gyakorolt, meg akarta találni ezt a bizonyos kulcsot. De nemcsak gyakorolt, sokat olvasott, művelődött is, mert mind egyértelműbb lett számára, a zene nem csupán technikából áll. Sőt. Elsősorban nem abból. Néhány év múlva a dzsesszbe is belekóstolt, David Murray-vel és Archie Sheppel, két valódi nagyágyúval dolgozott együtt. Közben lemezei jelentek meg, különös átdolgozásokkal, melyekben a balkáni és az erdélyi zenén kívül a nagyvilág muzsikáit is átszűrte magán. Az úgynevezett világzene világszerte ismert előadója lett. Utazott. Az egyik pillanatban Budapesttől több ezer kilométerre, valamelyik nagy zenei fesztiválon találta magát, a másik pillanatban a Carnegie Hallban vagy Coppola éppen készülő filmjében, Erdélyben. Egyre több szeretetet, megbecsülést érzett.
Ma már nem győz eleget tenni a felkéréseknek, és nem csak tanít, ő maga is tanul megint. Vibrafonozni, mégpedig Kruza Richárdtól, ha pedig nagyon ráér (nincs ilyen), akkor a cimbalom elektronikus megszólalásán dolgozik. Újabb kapukat keres, azokhoz újabb kulcsokat.
Két évvel ezelőtt, ötvenedik születésnapján azt írta róla Végső Zoltán dzsesszkritikus: „Van egy álmom: abban az országban szeretnék élni, ahol Balogh Kálmán az elnök. Balogh Kálmán nemcsak az általam ismert legkiválóbb muzsikusok egyike, hanem a legintelligensebb is. Megkapó, ahogy tág látóköre átüt zenéjén, ahogy előadásaiban klasszikus, kortárs, dzsessz- és népzene egyesül, és ahogyan a hangokon keresztül tudatosítja bennünk, hallgatókban, hogy a magyar és a cigány folklór elválaszthatatlan egymástól. Mint ahogyan a gyűlöletes felhangok ellenére is elválaszthatatlan egymástól magyar és cigány ember. Balogh Kálmán minden porcikájával azt üzeni, hogy együtt élni jó, és ha az együttélést hajlandók vagyunk akár csak egy csöppet is élvezni, akkor a világ folyása jóra fordul.” Ennél pontosabban nem lehet beszélni Balogh Kálmánról. Ami ennél pontosabban mesél róla, azt muzsikának hívják, ahhoz meg nem kellenek a szavak.
Elég a húr és a szeretet.
