Vízfoltos pohár az expresszvonat büfékocsijának műmárvány hatású, koszlott, peremes (hogy ne szaladjon le a hamutál!) asztalán. Kajla, a megnevelhetetlen, hatéves, mégis örök kölyök német juhász. Ismeretlen lány a Lánchídon, az egyik lábát felemeli – mint csók közben szokás a filmeken –, úgy hajol át a korláton. Összegyűrt papír könyvboríték. Viccesnek szánt feliratú, ám csorba kávésbögre az erkélyablak párkányán, a háttérben a Déli pályaudvar. Alvó hajléktalan a 61-esen. Halott muskátli. Egy hét fotónaplójának bejegyzései. Sajátok, mind.

Az átlagos mobiltelefonok még ma sem képesek tökéletes képeket rögzíteni, illetve: tökéletesen rögzíteni a szem elé táruló képeket. Persze a fenti mondat igazságtartalma nagyban függ attól, mit nevezhetünk átlagos mobiltelefonnak: a készülékek jó része simán képes 3-4 megapixeles felbontású fotókat készíteni, na pláne az okostelefonok. Némelyikükkel egyenesen hírlapi, magazinminőségű fénykép lőhető, tökéletesközeli színvilág és élesség és minden. A közvélekedés szerint azonban a mobil még mindig nem fényképezésre, hanem kapcsolattartásra való. És nincs is ezzel baj. A közönséges házi gáztűzhely sütőjében sem lehetetlen kenyeret sütni, de azér’ a pékben még mindig jobban bízunk.

Bartis Attila A csöndet úgy című kötetét sem tökéletes fényképek reményében lapoztam fel, hanem az önkéntelen voyeurszenvedély mián. Mit lát a kortárs magyar próza egyik jelentős alkotója, amúgy fotográfus is, a mindennapokból, helyesebben: mit tart érdemesnek az instant megörökítésre? A belső címlapon a „naplóképek” műfaji megjelölés szerepel, meg hogy a fotók négy éven át készültek: 2005 januárjától 2008 decemberéig. Nem hagyományos, szószátyár, fecsegő diáriomról beszélünk hát, hanem – és ebből a szempontból Bartis képei olyanok, mint Bartis prózája – komolyan sűrített, szerkesztett anyagról. Amelynek szervezőelve mégis a szabad asszociáció lehet. Furcsa forma. Négy esztendő háromszázhatvanöt pillanatba sűrítve. A keret: a véletlen és az elmúlás.

Az első, a kötet címlapján is megidézett fotó egy Prágába tartó repülőgépen készült. Egy interjú szerint valóban véletlenül: mikor az utaskísérő szólt, hogy tán ki kéne kapcsolni a telefont, Bartis az exponálógombot nyomta meg, így a mobil az éppen olvasott könyv egyik oldalát kapta le. Egy Pilinszky Jánossal készült beszélgetőkönyv töredékes sorai láthatók a fedlapon. Bontsuk ki az amúgy 1983-ban, Török Endre szerkesztésében, ugyancsak a Magvetőnél megjelent könyvből származó fragmentet. „A csöndet úgy értem, mint igénytelenséget. A dolgok megközelítésében volna szükség erre az igénytelenségre. Ahogy egy gyerekhez kell közelednünk: csak néhány jelzésre szorítkozva, hadd legyen ő az aktív... Ahogyan madarakat etet az ember...” Kicsit később: „Úgy érzem, nincs jobb válogatás, mint válogatás nélkül átengedni magunkon a világot.”

A világ ugyan nyilván „átment” Bartison, a szelekciót azonban nem spórolta meg: négyévnyi fotóból készített egyesztendőnyi válogatást, s a képek nem is kronologikus sorrendben követik egymást. Ezt például onnan lehet tudni, hogy a kötet végén hat oldalon keresztül kvázi képaláírások szerepelnek, amelyek körülbelül pontosan elmondják, kit vagy mit láthatunk a képen, és nem hagynak kétséget a keletkezési idő felől sem. Szárhegy, Berlin, Wroclaw, Tallinn, Passau, Marosvásárhely, Hortobágy, Varsó, Békás, Bukarest, a többiek. Üveghal, személyvonat, pocsolya, az apa iskolája, száj, sírkő, a Brandenburgi kapu, portrék, peron, fák, asztal, vonatablak, utcakép, várakozó utas, felhők, graffiti satöbbi. A szerző. És a szerelem, Cedenka, Cedenka, Cedenka. Meg az elmúlás. A kötetzáró képen az apáról, Bartis Ferencről készült utolsó fotó látható.

A véletlen és a halál keretében pedig masszív, jóféle ablaküveget rögzít, az intelligens fajtából. A látvány ezen át hol tűélesen, hol meg elhomályosítva, épp csak sejtetve érkezik el hozzánk. Ebben is hasonlatos ez a könyv Bartis prózai műveihez. Tudja, tudhatja az ember, hogy a képeket nem az idő, hanem maga Bartis rendezte egymás mellé, mégis olyan érzése támad, hogy ezek a fotók, akár más kötetekben a novellák, fejezetek – Mészöly Miklós egyik „önkiemelődését” idézve – „eleve elrendelt libasorban” vonulnak. A csöndet úgy: egy emberpróbáló regény. Képregény?

A képek csak a könyvoldalak alig több mint a felét teszik ki, a fennmaradó fehér részre az olvasó-néző rögzítheti a saját benyomásait, asszociációit, ha feltámad benne valami a fotók láttán. Amúgy garantáltan feltámad. Íródhatnak tehát a saját történetek, és lehet találgatni a valódiakat. Úgysem sikerül.

Mert ha én volnék Bartis Attila, és megjelenne kötetben a hétfői képem, amelyen vízfoltos pohár látható az expresszvonat büfékocsijának műmárvány hatású, koszlott, peremes (hogy ne szaladjon le a hamutál!) asztalán, szóval ki gondolná, hogy amögött kétórás beszélgetés lappang az utasellátós kisasszonnyal, aki nagyon unja már, és sört bontogat és kávézik, Brassó-Budapest, Budapest–Brassó, és hogy amúgy is mindenből elege van. Lehet, hogy meg kéne halni. „Rágyújthat, csak ne mondja el senkinek, hogy megengedtem.”

Senki nem gondolná. Ennek ellenére ezek itt mind a 365-en, és akkor még egy mészölyözés: fontos, homályosan „pontos történetek útközben”.