Elhúzódó átmeneti korszakot él át a hazai filmesszakma: a kormány megszüntette az eddigi filmfinanszírozási rendszert, új még nincs, illetve a filmes kormánybiztos dolgozik valamin, aminek az irányát nem ismerjük. Egy hatékony új szisztéma azonban aligha támaszkodhat másra, mint kipróbált európai gyakorlatra. Akkor is, ha a magyar film helyzete eléggé sajátos.

Nálunk ugyanis baj van a mozibajárási kedvvel. Éves átlagban körülbelül egy alkalommal megy moziba egy hazai néző (ott, ahol egyáltalán van még mozi). Ez – az egész Európában tapasztalható romló tendencia ellenére – jócskán elmarad például a franciaországi (három látogatás) vagy a németországi (kettő) szokásoktól. A problémát tetézi, hogy ha mégis moziba megy a magyar, többnyire nem hazai produkciókra fizet be. Az utóbbiak piaci részesedése az elmúlt két esztendőben csökkent az éves forgalom négy-öt százalékára, ami európai mércével rendkívül alacsony arány.

Joó Tamás producer úgy véli, az okokat nem lehet kizárólag egy-egy mű minőségében keresni. Azt is látni kell, hogy a most épp átalakítás előtt álló finanszírozási rendszer nem használta fel jól a rendelkezésére álló összegeket. Arányait tekintve csekély mértékben fordított, ha egyáltalán fordított azokból piackutatásra, marketingre, reklámra, a megfelelő számú kópia legyártására – az úgynevezett forgalmazásra –, a vetítőhelyek korszerűsítésére. Szomorú mementói ennek az elhanyagoltságnak a moziban soha be nem mutatott vagy csak egyszer-kétszer vetített filmek.

A hazai helyzettel ellentétben Franciaországban a mozizás alapvető kulturális igény. Évente több mint kétszáz játékfilm készül, ezeknek körülbelül a fele a szerző első vagy második filmje, kis vagy közepes költségvetésű alkotás – ezzel segítik a fiatal tehetségeket. Filmtámogatásokat az 1946 óta (!) működő Nemzeti Filmközponttól (CNC) lehet kapni, ez a szervezet osztja a mozifi lmes és tévésprodukcióknak szánt dotációk legnagyobb részét. A bevételeket részben visszaforgatják, 1948 óta minden eladott mozijegy 10,7 százalékát a CNC-n keresztül filmtámogatásra fordítják. És a külföldi gyártású filmek esetében is érvényes a „levonás”, például minden egyes eladott Harry Potter-belépő 10,7 százaléka francia filmek forgatását segíti elő – Hollywood tehát közvetett módon finanszírozza a gall filmeket! De a CNC bevételei szerteágazóak: sokféle szakmai adóból (tévétársaságok, internetszolgáltatók, DVD-kiadók befizetései) tevődik össze.

Joó Tamás szerint a magyar finanszírozás leginkább a dánnal hasonlítható össze Európában, mert a Dán Filmintézetet is – a franciával ellentétben – költségvetési forrásokból pénzelik. Ennek ellenére ő a hazai viszonyok alapján fontosnak tartja, hogy a fi lmtámogató alap lehetőleg ne kizárólag központi költségvetésből gazdálkodjon, mert akkor hosszú távon nagyobb pénzügyi stabilitásra, szakmai függetlenségre számíthat. A szakember megjegyzi, Európában ismeretlen az, ami a Magyar Mozgókép Közalapítványnál (MMK) kialakult, hogy közalapítvány saját alapítóit is finanszírozza. Nyugat-Európa központi filmalapjait a szakminisztérium felügyeli, jellemzően az illetékes miniszter nevezi ki felelős vezetőiket. A nemzetközi tapasztalatok alapján Joó úgy látja, itt az ideje Magyarországon is a különböző filmes források egyesítésének. Eddig ugyanis széttagolódtak, a pénzek az MMK-n kívül az ORTT-nél, a Nemzeti Kulturális Alapnál, a Történelmi Filmalapítványnál voltak. Hozzáfűzi: csak a filmszektor egészét hosszú távú stratégiai célok mentén átalakító, az átlátható és hatékony közpénzfelhasználást középpontba helyező filmpolitika érhet el gyökeres változást. Ilyet csak a „nagypolitikától” – adminisztratív és finanszírozási szempontból – nagyrészt független, ugyanakkor köztulajdonban lévő központi filmalap valósíthat meg – summázza véleményét.

„Katasztrofálissá vált, hogy a magyar a közalapítványi finanszírozók nem csökkentették a támogatott produkciók számát, és a filmek kereskedelmi banki előfinanszírozásába sem lett volna szabad belemenni” – véli Kovács Gábor producer, akinek Pataki Ágival közös cége, a Filmpartners a többi között Hajdu Szabolcs és Mundruczó Kornél nemzetközi sikereket elért filmjeiben, illetve az itthon kiemelkedő közönségsikert aratott Üvegtigris-filmek létrehozásában vett részt. Mindazonáltal úgy gondolja, az elkészült filmek jó részével és az eddigi rendszer bizonyos elveivel nem kell szégyenkezni: nemrég a berlini filmfesztivál vitájában több kelet- és közép-európai ország képviselője példaként hivatkozott a magyarokra. Véleménye szerint nincs filmes jövő nemzetközi koprodukciók nélkül. „Aki nem tud kapcsolatokra szert tenni és több forrásból finanszírozást szerezni, nem tekinthető producernek” – szögezi le, hozzátéve, sok függ attól is, milyen egy-egy rendező nemzetközi ázsiója. Ugyanakkor a koprodukciókhoz induló állami támogatásra van szükség. Kovács az új hazai filmfinanszírozó szervezetet független, önkormányzati és szakmai grémiumként látná szívesen.

A korábban több műfajban alkotó, Fliegauf Benedek filmjeinek gyártásában is közreműködő Inforg Stúdió vezetője, Muhi András attól óv, hogy viszszatérjünk ahhoz a „kijáró” rendszerhez, amelyben rendezők a politikusoknál intézték el egy-egy filmjük finanszírozását. „Úgynevezett muszájfilmekre sincs szükség” – szögezi le –, arra utalva, hogy tekintélyes, idős rendezők olykor kontroll nélkül kaptak drága filmkészítési lehetőséget. Ugyanakkor nálunk is szükség lenne a filmalapnál működő „vezető producerekre” – a dán megoldáshoz hasonlóan –, és mindig az előző fi lm eredményei alapján kell dönteni egy-egy producer következő tervének támogatásáról. Emellett Muhi hangsúlyozza: meg kell változtatni a játékfilmen kívüli műfajok (rövidfilm, dokumentum-, animációs és ismeretterjesztő film) „maradékelvű” támogatását. Ezek esetében is kevesebb produkciót, de jobban, hatékonyabban kell finanszírozni.

Amagyar, hamozibamegy, többnyire külföldi filmet néz (Márai Sándor Kalandját viszik vászonra a Gellért Szállóban)