A norvég (és talán az egész skandináv) irodalmat ma elsősorban krimijeiről ismerjük. Jo Nesbø vagy Karin Fossum itthon is jelentős rajongótáborral bír – gyanítom, hogy mondjuk Dag Solstad vagy Ari Behn nevével már sokkal kevesebben találkoztak. Pedig mindketten remek írók, és olvashatók magyarul is (Solstad A mellékszereplő pillanata című könyve egészen kitűnő összeomlásregény, Behn Rohadt szomorú címmel megjelent novellás kötete pedig olykor carveri mélységeket idéz).

Ahogy briliáns író az 51 éves, első blikkre inkább kiöregedett metálzenésznek tűnő Jon Fosse is. Irodalmi mindenes: színházi szerző, prózaíró, költő, esszéista. Hazájában jelentős tekintélynek örvend, hogy mást ne említsünk, tavaly Ibsen-díjat kapott (2,5 millió NOK).

A Reggel és este című hosszú elbeszélés egészen parádés mutatvány. Képzeljenek el egy aktot, de olyat, mikor is a vászonra a piktor semmi mást nem festett, csakis a mezítelen hölgy lábkörmének hegyét és a feje búbjának egy aprócska darabját. Ugye nehéz elképzelni? És azt még nehezebb, ha azt mondom, ott állunk a nagyjából üres vászon előtt, melyre csak ez a milliméternyi körmöcske és hajszálnyi fejbúbocska került festékből, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy látjuk az egész nőt. A szemét, a nyakát, a mellét, még az apró anyajegyet is a combján.

Jon Fosse is valami ilyesmit csinált, csak nem ecsettel, hanem tollal. Egy norvég halász életének regényét alkotta meg úgy, hogy mindössze reggelét és estéjét írta meg, vagyis születésének óráit és utolsó napját. Nem is az utolsót, inkább az utolsó utánit. És mégis, amikor letesszük a karcsú kötetet, és merengve bámulunk magunk elé, egy egész emberi sors pereg bennünk. Sőt mintha egy vaskos családregényt fejeztünk volna be.

Olai, az apa vizet hoz Anna bábának, a felesége a hálókamrában vajúdik. Olai nem mehet oda, szüléskor a férfi éppúgy balszerencsét hoz, mint halászbárkában a nő. Mikor a kis Johannes megszületik, apja büszkén jelenti ki, a fia is halász lesz. Majd hazaviszi csónakjával a bábát. Sok évvel később a nyugdíjas halász egy másik hálófülkében ébred. Ezúttal minden öregkori nyavalyától mentesen. Nem fáj semmije, végtagjai könynyen mozdulnak, nem kell öklendeznie se, igaz, a reggeli cigaretta sem esik olyan jól, mint azelőtt. Útnak indul otthonról, és egészen furcsa dolgokat tapasztal. Például csupa holttal találkozik. Rég halott barátjával, Peterrel, akinek mindig ő nyírta a haját. Kihajóznak és felszedik a rákcsapdákat. Egykori reménytelen szerelme, Anna is előkerül, pedig pár éve őt is eltemették. A feleségének sem kéne hazavárnia őt, hiszen ő is örök álomra hajtotta már a fejét jó ideje. Az élők pedig valahogy észre sem veszik Johannest, legkisebb lánya, Signe egyszerűen átgyalogol apján. Különös nap ez.

Fosse célja, hogy a lehető legkevesebb eszközzel meséljen el egy történetet. Így aztán sokat bíz az olvasóra. A megesett cseléd, Anna sorsát – akit gazdája fia csinált fel, s szándékozott elvenni – például csak abból következtethetjük ki, hogy Peter folyton úgy emlegeti: „a jó öreg Pettersen kisasszony”.

Jelen idejű mondatok, pattogó, monoton párbeszédek, és hosszabb, szétfutó belső monológok, hiányos központozás. Végtelenül letisztult, mégsem dísztelen forma. Pengeélen táncolás líra és próza, érzelmek és tárgyilagosság, minimalizmus és fecsegés, álom és valóság, közhely és igazság, szárazföld és tenger, tegnap és ma, reggel és este, lét és nemlét között. Fosse mindvégig kitűnően egyensúlyoz. És végül olyat csinál, ami egészen elképesztő. Nem fejezi be a könyfogynak a szavak.

Én azt hiszem, ez remekmű. (És Jon hálás lehet Hrapka Tibornak a pompás borítóért, A. Dobos Évának pedig a gyönyörű magyar szövegért.)