Ugyanebben a könyvben az 1924-ben megtervezett és 1931-re elkészült Regnum Marianum két oldalt kapott. Egy külső fotót, amelyen érzékelhető a Városliget szélére, a Damjanich utca torkolatával szemben megépített templom monumentalitása, és egy belsőt, hogy mutassa, hogyan járja át a fény a kupola alatti hatalmas, 2300 embert befogadni képes teret. Az építész a két képhez csak ennyi magyarázatot fűzött: „Az énekkar helye a szentélyben, a főoltár mögött van. A templom alatt az egyházközség kulturális és jóléti helyiségei foglalnak helyet, köztük egy nagy előadóterem. Homlokzat haraszti kemény mészkőből, tetőfedések vörösréz-bádogból”. Ami leírásnak pontos; mégis, e két, szűkszavú oldal mintha valami elégedetlenséget rejtene.

Talán az bántotta a professzort, hogy a terve torzó maradt? Hiszen tény, hogy az 53 méter magasra tervezett toronyból „fedezet hiánya miatt” csak 15 méter épült meg, így a Szent Korona másával ékes kupola uralta a látványt, a tornyot övezni hivatott, árkádíves loggia meg afféle kilátóterasszá egyszerűsödött. Ugyanez történt az úttörő megoldással a templom alá tervezett helyiségekkel is. Erre utal legalábbis, hogy 1934. február 23-i ülésén tárgyalta a főkegyúri jogot birtokló főváros a Vitézi Szék kérését, amelyben azért folyamodtak, hogy a Regnum Marianum alagsorában Nemzeti Pantheont rendezhessenek be, Szent László oltárával és a hősök emlékkövével a középpontban. Az MTI híradása szerint a helyszínválasztást így indokolták: „A Regnum Marianum-templom eredetileg úgy épült, hogy az alacsony földszinten elterülő hatalmas helyiségekben vallási, illetve kulturális célokat szolgáló előadótermeket, vagy más hasonló helyiségeket rendezzenek be. Erre nem került sor egészen mostanáig, sőt a használaton kívül álló helyiségek bejáratait be is falazták.”

Az is meglehet persze, hogy a professzor visszatekintve bizonyítottnak látta: a templom megvalósulásának hét éve alatt a világ és benne ő is megváltozott. S habár 1924-ben még korszerű, de legalábbis indokolt gondolatnak tűnt Szent István korából, az akkor Itáliában és Dél-Franciaországban divatos román stílusból meríteni, tíz-húsz évvel később a bédekkerek már a pályatársak városmajori és a pasaréti templomait ajánlották a modernre fogékony közönségnek – a boglári épület szellemi rokonait tehát.

Más kérdés, hogy a Regnum Marianum, pontosabban az e néven ismert, külső-erzsébetvárosi egyházközség Magna Domina Hungarorum (azaz Magyarország Nagyaszszonya) temploma másmilyen aligha lehetett, mint amilyenre megrendelői akaratát Kotsis Iván formálta. 1924-ben, mikor eljött az építkezés ideje, ráadásul már a Regnum Marianum is egészen más volt, mint alapításakor. A hivatalosan 1903. január másodikán bejegyzett egyesület, amely a katolikus ifjúság „vallás-erkölcsös életének ápolását” tűzte ki célul, ezer szállal kötődött a XIX. század utolsó éveiben új erőre kapó katolikus mozgalomhoz, akárcsak a főváros mindennapjaihoz. A Katholikus Budapest című kötetben világosan le is szögezték: a Pest e zsúfolt és szegény munkáskerületében, a Csikágóban hittant tanító papok által szervezett „egyesület elsősorban eszközöket óhajt előteremteni, a melyek által az ifjúság körében a vallásos élet emelhető és fejleszthető. Ezért támogatja, terjeszti, ápolja az ifjúsági Máriakongregácziókat, ifjúsági könyvtárakat létesít, megfelelő folyóiratokat és könyveket ad ki, szegény tanulókat fölkarol”.

Az egyesület székházát a Damjanich utca 50. alatti háromemeletes bérházban, a Városligethez egészen közel alakították ki, és az alapító, pártoló és rendes tagok hozzájárulásaiból tartották fenn. A múlt század első évtizedében a nyolc középiskolai mellett a „pesti uraknak” szervezett, Prohászka Ottokár által vezetett Mária-kongregáció is itt működött. E szervezetek olyan egyéneket tömörítették egy áldozópap vezetése alatt, akik „belépésükkor a legünnepélyesebben felajánlották magukat a boldogságos Szűznek”, s gyűléseiket a ház udvarán, „szép, tiszta román” stílben felépített kápolnában tartották. Ugyancsak a Regnum Marianum épületében kapott helyet az ötven gimnáziumi tanuló otthonául szolgáló katolikus fiúnevelő intézet. A méltányos díj ellenében a szülők biztosak lehettek benne, hogy gyermekeik megfelelő ellátást kapnak, szigorú nevelésben és alapos oktatásban részesülnek – még a slöjd, azaz a kézimunka tanulása is kötelező volt számukra –, decens egyenruhájukban rendesen látogatják a közeli gimnáziumot, délutánonként pedig a bérház mögötti, a Fasor felé elnyúló kertben játszanak, sportolnak. Az egyesület ráadásul tizenkét érdemes fiúnak mindezt ingyen biztosította. Ugyancsak a Damjanich utcai házban szerkesztette Izsóf Alajos a Zászlónk című, havonta megjelenő ifjúsági folyóiratot, sőt még a Philippinumnak is itt szorítottak helyet. Az ebbe a testületbe tömörült fiatal papok célja nem más volt, mint „kialakítani az elvhű, életrevaló munkás magyar papság typusát”.

Másfél évtizeddel később azonban minden megváltozott. 1919. március 23-án – idézi fel a budapesti egyházközségek első tíz évét összefoglaló kötet – a szociáldemokrata ifjúmunkások VII. kerületi szervezete lefoglalta a Regnum Marianum épületét, és már a kápolnát is holmi bálteremnek akarták használni, amikor Csernoch János hercegprímás – megakadályozandó a rekvirálást – plébániatemplommá nyilvánította. Ezt követően, még a kommün alatt megkezdődött az egyházközség szervezése, a hívek összeírása: így ők már együtt vehettek részt az augusztus 15-i hálaadó szentmisén, ahol a „kommunizmus bukása” fölött érzett örömük jeléül évenkénti besnyői zarándoklatot határoztak el. Az egyházközség kibérelte a Damjanich utcai egyesületi épület földszintjét és az udvaron álló kápolnát is, de mivel ez kezdettől szűknek bizonyult, már 1921-ben templomépítő bizottságot alakítottak – előbb Skerlecz Iván egykori horvát bán, majd Scitovszky Béla későbbi belügyminiszter elnökletével. Két évre rá a főváros az egyházközségnek adta a Városligetből kihasított telket, majd meghirdették a tervpályázatot, „előre meghatározott irányelvek alapján”. A templomépítés fölött Csernoch hercegprímás, Albrecht királyi főherceg és Horthy Miklósné őrködött, az anyagi fedezetet a hívek pénzgyűjtéséből, hangversenyekből, bazárokból, kölcsönökből és az egyházi adók felemeléséből teremtették elő. A felbuzdulás olyan nagy volt, hogy még a tervpályázatot sem bírálták el, amikor a rendőrség közleménye szerint már csalók is gyűjtöttek pénzt a Regnumra való hivatkozással.

Ez a monumentális, s manapság a ligetszéli múzeumi negyeddel együtt ismét felépíteni tervezett templom mindössze húsz évig nézett farkasszemet a Csikágóval. A második világháborút kisebb sérülésekkel átvészelte ugyan – nem úgy, mint a Damjanich utcai kápolna, amely előbb találatot kapott, majd maga alá temette a ráomló szomszéd, ötemeletes bérház –, 1946-ra helyre is állították. Az 1951-es városrendezést azonban már nem úszta meg. Júniusban az MDP titkársága döntött a Sztálin-szobor helyéről és arról, hogy körülötte kialakítják a felvonulási teret; a határozatban mindössze pár szót szenteltek annak, hogy a „közbeeső épületeket el kell távolítani. Ezek: a villamos-végállomás, Regnum Marianum, Városligeti Színház”. Októberben nekiálltak a templom bontásának, a vasbetonszerkezetet végül robbantással távolították el. A maradványokkal feltöltötték a templom alagsorában lévő közösségi helyiségeket.

Legenda egyébként, hogy a Regnum kövét beépítették a Sztálin-szobor tribünrészébe, ahogy az is, hogy egy elpusztíthatatlan oszlop eltakarására ötölték volna ki az épület helyén jóval később, 1969-ben felállított Tanácsköztársasági emlékmű dombszerű talapzatát. A Sztálin-szobor decemberi avatásakor készült képeken jól látszik, hogy addigra tökéletesen elplanírozták a teret, mintha nem hogy két hónappal korábban, de sosem állt volna ott épület.

Az viszont tény, hogy amikor Kotsis Iván 1980-ban, kilencvenegy évesen meghalt, az illetékes hivatal azonnal cselekedett. Még abban az évben műemlékké nyilvánították balatonboglári templomát.

A Regnum Marianum teljes pompájában –a tervezett torony nélkül