Mert egyrészről ott vannak a lélegzetelállító építészeti fotók érvei a badacsonyi hegyoldalba helyezett, hófehéren világító pinceépületekről, továbbékszerezve a leglátogatottabb építészeti világportál, az Arch-Daily közönségdíjával, amelyet 2010 legjobb ipari épületeként szavaztak meg neki – egyetlen szóba jövő magyar épületként. Másrészről meg ott van a nem kevés tiltakozó badacsonyi, akik szerint ez a kamionmosó legalább annyira borzalmas, mint amennyire tájidegen, és belerondít a kultúrtáj úgynevezett épített örökségébe. Évről évre és egyre unalmasabban ismétlődő perpatvar ez européer és/vagy mucsaizó illetve konzervatív és/ vagy magyarkodó melldöngetők között. Művelt szakmabeliek, meg a hazai lábszagtól szabadulni akaró fiatalok emelik magasba az új bormű európaiságát, miközben mellesleg leleműveletlenezik azokat, akiknek nem tetszik – azon az oldalon viszont gyakran érdekféltés, görcsös bezárkózás és olykor valami egészen riasztó dzsentrinosztalgia is kitüremkedik a nemtetszés mögül.

Szóval akkor a változás mindig rombolással jár, vagy a változás maga a rombolás? És mindezt honnan nézzük?

Nézzük először onnan, ahol a legtöbben járnak: a badacsonyi műútról vagy vigalmi központból – onnan ugyanis semmit sem látni belőle. Följebb, a hegy lábánál körbefutó, régi Római útra viszont csak a kitartó sétálók jutnak el, és persze a helyiek, miközben a csak neten, virtuálisan erre járó és az épületegyüttesre (a képeire) szavazó európaiak többször annyian vannak – nem mintha ez bármit is jelentene.

Mert ahogy azt már tavaly, egy alsóörsi nyaraló kapcsán megírtam, az építészeti fotók különös jellegzetessége, hogy úgy esztétizálnak, hogy tárgyukat kivágják tágabb környezetéből, valami felfokozott látványesztétika tárgyává teszik, miközben körülöttük megszűnik minden természetes kapcsolódás. Egyszerűbben: a borfeldolgozó képkivágásaiba például nem fért bele a hegyen feljebb lévő két egysége, de nem látszik a valóságos környék sem, az a bizonyos kultúrtáj, amelybe ez annyira belerondítana.

Még csak a szőlők lábánál vagyunk, itt pedig kétségtelenül szinte süt ez a fehérlően tömör egyszerűség, ami a borászat alsó látványépületéből árad. Ha az internet logikáját követem, és mondjuk egy portugál vagy olasz portálon találok rá, mindenképpen elismerően csettintek, hogy ez tényleg nemzetközi színvonal, és valóban milyen jelentős építészeti – és elsősorban építészeti – jel. Itt, élőben viszont sokkal valóságosabb és reálisabb is: elhelyezésében, a földből előfutó és puritán tetőformájában rögtön felfedezem a helyhez idomulást, ugyanakkor valóban nincs benne semmi tornácos romantika, ez tényleg egy rendkívül tetszetős külsővel megformált ipari épület. Mert ami kívülről kihívóan világító kőelegancia a kőbe mart szőlőindákkal, az belülről technológiai csarnok, a külső tényleg csak forma, dizájn, a bormarketing része és semmiképpen sem Hamvas Béla találkozása az örökkévalósággal. És ez új világot képvisel itt, ez tény. Egy vízfolyás fái vetnek ma csupasz, később majd lombos délutáni árnyékot rá, estére pedig még különlegesebb lesz a belülről kivilágított üvegborítású darabjaival – merész és kihívó újítás egy hagyománytisztelő környéken, de elég csak körbepillantani a tekintettel befogható mindenféle házakon, hogy elbizonytalanodjon az a bizonyos hagyomány.

Mert mi lenne az itt? A hozzá hasonlóan a lejtőből előbúvó, nádtetős fehér parasztpince, a bazaltkövű sötét vagy a T alakú, színesre vakolt, festett faverandás présház a cserépvörössel? Akad ilyen is, olyan is felújítva, de az élet nem állt meg 1945-ben, a nyaralókulipintyók éppúgy képviseltetik magukat, mint a hatvanas évek kockaházának variációi és a jobban vagy inkább rosszabbul nosztalgiázó újak. Ez itt egy borüzem, azok ott nyaralók vagy hétvégi udvarházak, létükben és formájukban sincs már sok közük a viszszaóhajtott paraszti világ valódi, fogcsikorgatóan szikár megélhetési szőlő- és földműveléséhez. És igazából ezt a felismerést tartom igazán bátornak és rendkívülinek.

A képeken nem befoghatók, ezért kevés szó esik viszont a Bazaltbor hegyi egységeiről. A palackozóüzemet a hegyoldalba süllyesztették, üvegkaréjából alulról alig látszik valami, semmiképpen sem tájseb tehát, ahogy hevesebb bírálói írják, a később ránövő vegetáció (valódi indák?) pedig jótékony zöldet von majd kiülős tetőterasza köré. A borhotel steril hasábjai azonban már sokkal kiábrándítóbban kérdésesek, és nem csak azért, mert ez a szinte utópikusan ipari hatás itt, a hegy gerincén szinte az egész projekt hitelességén képes rontani. A valahai Bormúzeum kedves épületét ezért elbontani tényleg megbocsáthatatlan volt, így tényleg úgy tűnhet, a tradíció és megújítása csak egymás rovására elképzelhető.

A szőlők lábánál kétségtelenül süt a fehérlően tömör egyszerűség