A magyar kormányfő és az európai intellektus
Újabban amúgy is nagyon megválogatom, hogy mikor tévézem, mert komoly lelkifurdalást okoztak a különböző csatornák közötti, céltalan és értelmetlen kattintgatással eltöltött órák. Olvastam volna inkább. Az sem vigasztalt, hogy nem voltam egyedül, elvégre hazánkban esténként milliók hevernek életük egyetlen örömforrása, a Készülék előtt, s tátott szájjal bámulják a lenyűgözően könnyen befogadható Fényt. Az olvasás azonban – a tévénézéssel ellentétben – még igényel némi agyi aktivitást, ezért azok, akik nem tudják, hogy ki az a Sándor Iván, ennél a mondatnál befejezhetik.
Ugyanis nem fogják érteni, hogy a napokban miért szentelt neki majd’ egyórás portréfilmet a Duna Televízió. Ezt a filmet Szilágyi Virgil és Nemescsói Tamás forgatta Ez a pillanatnyi csend az én 80 évem címmel, méghozzá abból az alkalomból, hogy a Kossuth-díjas író tavaly betöltötte a nyolcvanadik évét. Szilágyi Virgilt eddig operatőrként ismertem a Márai-díjasok sorozata és A szivárvány harcosa című film révén, a Sándor Ivánról szóló filmet azonban rendezőként és szerkesztőként jegyzi. Nemescsói Tamástól jóval több produkciót láttam, többek között a Színészportrékat, a Rocklexikont, meg a nagyszerű R. B. kapitányt, amely Radics Béla emlékére készült. El tudom képzelni, hogy a jó értelemben véve szélsőségesen maximalista Sándor Ivánnal nem lehetett könnyű a munkájuk, de köszönet érte, hogy időt szántak rá. A portréfilmből amúgy kiderült a lényeg: riportalanyuk halk szavú, választékosan beszélő, művelt és olvasott, európai látókörű magyar úriember. Ennélfogva hazájában természetesen nem sokan ismerik, műveit széles tömegek nem olvassák, így a jelenkori magyar történelemmel kapcsolatos aggodalmaira fittyet hánynak.
De egy vezető magyar politikus vajon olvas-e bármit Sándor Ivántól? Néz-e írókról készített portréfilmeket a Duna tévén? Egyáltalán: olvas-e Kossuth-díjas kortárs magyar íróktól, Esterházy Péteről, Nádas Pétertől, Spiró Györgytől vagy Závada Páltól? Tudom, nagyon igazságtalan kérdések ezek egy magát konzervatívnak valló és a hazája kultúráját állítólag nagyra értékelő magyar miniszterelnökkel szemben, akit nem Antall Józsefnek hívnak. De azért mégis ilyesmin tűnődtem, amikor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szónokló kormányfőt néztem a köztelevízióban.
A show főszereplője ugyanis nem tűnt halk szavú, választékosan beszélő, művelt és olvasott, európai látókörű magyar úriembernek – ami a tökélyre fejlesztett politikai marketing korában elég furcsa, elvégre a televízió csodákra képes. Németországban egy politikus úgy néz ki, mint egy egyetemi tanár, aki még a reggeli kávéjába is Hegel-köteteket mártogat. De miért nem akar Orbán Viktor európai intellektusú embernek tűnni, ha egyszer a propagandagépezete segítségével minden további nélkül megtehetné? Tudom, marhaság, de ezen törtem a fejem. Aztán levettem a tévéről a hangot, hosszan néztem a némán ágáló szónokot, s rájöttem.
Mert egy ilyen politikust nálunk kiröhögnének. Nem vennének komolyan. És ezt Orbán Viktor nagyon jól tudja, mert neki a kisujjában van a tévésszakma. Ráérzett, hogy a fotonok csodálatos áradása nem jelent egyet a szöveg értelmezhetőségével, így a tévézés egyik nagy előnye, hogy a Nép részéről sem fizikai, sem szellemi erőfeszítést nem igényel. Nem számítva azt a mozdulatot, amint a tápláléklánc csúcsán álló mindenevő a távkapcsolót fölemeli és unott képpel csatornát vált – ám biztos vagyok benne, hogy a legfejlettebb főemlős erre a zavaró kellemetlenségre is kitalál valami megoldást.
