Ráadásul műfajában az évgyűrűk általában pluszt hoznak, ő meg még alig negyven. A Jacksonville-ben született, réges-rég New Yorkban élő amerikai zongorafenomén másfél évtizedes pályája során alapvetően a zongora-bőgő-dob trió formát részesítette előnyben. Az abban rejlő művészi lehetőségeket a kilencvenes években szinte a tökélyig vitte, ötkötetes – idén boxsetként újra megjelenő – The Art Of The Trio lemezsorozata azóta elementáris etalon. Emellett számos duóprojektben vett részt, többek között a dzsesszgitáros Pat Methenyvel, az operacsillag Renée Fleminggel és Anne Sofie Von Otterrel készített közös korongokat. A szaxofonos Joshua Redmannel pedig hosszasan turnézott, ennek keretében jutott el tavaly a Művészetek Palotájába is. No és rendszeresen ad szólózongora koncerteket, és időnként kiad szólólemezeket. A döntően saját szerzeményeket tartalmazó Elegiac Cycle és a főleg feldolgozásokat felvonultató Live In Tokyo után itt gurul a harmadik, a Live In Marciac, mely mindjárt kettős korong, ráadásul DVD-vel megfejelve.

Címének megfelelően élő anyag, a dél-franciaországi Marciac fesztiválon rögzítették, 2006 augusztusában. Százpercnyi impozánsan intenzív improvizáció, tizennégy dal köré felfűzve, ha úgy tetszik, amentén szeletelve, mindenféle utólagos kozmetika nélkül. Tökéletesen tükrözi Mehldau elegánsan eklektikus zenei érdeklődését, aki ezúttal is szélesen merít a zeneirodalomból, dzsessz standardeket és saját szerzeményeket éppolyan szívesen és szenvedélyesen játszik, miként popzenei átiratokat, Nick Drake-től a Beatlesen és a Radioheaden át egészen a Nirvanáig. Csupa olyan dalt, amellyel élete valamely szakaszában bensőséges viszonyba keveredett.

Az improvizáció-központú szólózongorázásról a többségnek persze óhatatlanul Keith Jarrett neve ugrik be, akinek 1975-ös kölni koncertje nem csak a dzsessztörténet máig legkelendőbb zongoraalbuma (közel négymillióan voltak rá vevők), hanem azóta töretlen igazodási pont. Nem lennék azonban meglepve, ha Brad Mehldau mostani albumára hasonlóképp tekintenénk egyszer. Még ha tematikájában, szándékában és megformáltságában jókora is köztük a különbség.

Jarrett gyakorlatilag néhány akkordra, harmóniamenetre rögtönöz, előzetes elképzelések nélkül hangulatokat és tájképeket fest hangjaival, Mehldau azonban konkrét dalok témáit bontogatja, azokra improvizál, nagyon is tudatosan. Jarrett játéka alapvetően melódiaorientált, gyakorta szélesen hömpölygő és nagymértékben épít a tudatalatti folyamatokra, szemben Mehldauéval, mely sokkalta strukturáltabb és perkusszívabb. Miközben mindkettőből csak úgy árad a szabadság mámora.

The Art Of The Solo Piano – mondhatnám erre a lemezre, némileg kitekerve Mehldau trióanyagainak címét, hisz ő ebben a száz percben szinte mindent felmutat, amit csak ezen a hangszeren szolisztikusan lehet. Tényleg kivételes kvalitások és készségek birtokában van. Nemcsak könnyedén és következetesen lépi át a műfaji határokat, de legalább ennyire magától értetődően. Folyamatosan és remekül váltogatja a hangulatokat, megvan benne a líra és a harapósság, a drámaiság és a szórakoztatás. Itt lehengerlően virtuóz, ott elegánsan mélyre tekintő, emitt szélesen áradó, amott decensen feszítő. Többszöri újrahallgatás után is friss, kalandokban bővelkedő. Miközben egyszerre nyújt intellektuális és zsigeri élményt.

Tájképeket fest hangjaival