Su-la-ce pesti rokona
Például, ha egy másik kultúrát ölt magára, s ezzel jár a lehetőség, hogy az a bizonyos név belenövi magát a személyiségébe. Van erre elég példa. Néha csak felületes, néha kicseréli az „eredeti embert”. Azt kérdeztem ezért először Sári Lászlótól, hogyan lett belőle Su-la-ce. Illő szerénységgel jelezte, hogy a nevet Miklós Pál sinológustól kapta. Mert ő maga nem tud kínaiul. Tud tibetiül, ujgur nyelven, eligazodik a páliban, érteget valamit szanszkritül is. Persze csak úgy – mondja szerényen –, ahogy egy művelt európai is felismeri a latin szavakat, mondjuk a svédben. Tehát kínaiul nem tud, de már két könyve jelent meg Lin-csi apátról, a kínai csan (nálunk inkább japánul zen) buddhizmus rejtélyes alakjáról. Sárit elkapta a buddhista filozófia tanának kereke, és írói műben hozza elénk az apátot, aki a nem tudást, a nem törekvést tanítja reggeli beszélgetésein hű szerzeteseinek. A buddhista bölcselet elragadta, de maga nem vált buddhistává, annak vallási értelmében. (A Su-la-ce név, magyarázza, röviden Író mestert, esetleg Író Lacit jelent.) Ami őt magával sodorta, az a Kelet. Negyven éve bizonyosan a Keletnek él. „Apám tengerész volt, és bejárta Délkelet-Ázsiát. Engem meg a Gyulai Pál utcában evett a fene, hogy nem lehetek vele. Bosszúból odaképzeltem magamat. Útleírásokat olvastam, sokat szedtem össze erről a világról.”
Végül Tibet-kutató, orientalista lett.
Megkérdezem, szerinte, hol kezdődik a Kelet? Nehéz kérdés, s először nagyon gyors választ ad rá. Aztán visszaszívja, nehogy megbántódjanak a közép-alföldi város lakói. Mert, magyarázza, a kelet szónak nálunk még pejoratív hangzása van. Erről – állítja – Hegel tehet. Szóval, a Kelet ott van, ahol nem kell sietni. A Kelet ott létezik, ahol az anyagi világtól elforduló, tűnődő ember él. S ahol ennek a tűnődő, gondolkodó, a dolgok mélységébe merítkező embernek van nagyobb becsülete, nem pedig a folyton iparkodónak. „Aki kifelé fordulva él, serénykedik, az elfeledkezik a szívéről” – foglalja össze a tanítást. (Sári, illetve Su-la-ce ezt a Kelet-értelmezést hozza közel hozzánk a Lin-csi apát tanításait tartalmazó könyveiben.)
Sári tőle szokatlan indulattal szól az „akciós orientalizmusról”. Azt mondja, hogy a piacot elárasztó felületesség sokakat elzár attól, hogy megismerjék a valódi keleti filozófiát. De hát ez sokkal egyszerűbb, gyorsabb – teszi hozzá. Némi füstölő, színes textília, rézedény, negyven perc fitnesz jóga, szabadidős harcművészet – és lám, máris azt érezheti a kereskedelmi Kelet-kínálat fogyasztója, hogy megjárt filozófiai mélységeket, elsajátította a rejtett tanításokat és mindent megoldó életvezetést kapott. Ja, és elkerüli a nyavalyákat!
Sári szerint ez nem megy olcsón és gyorsan. Sőt úgy tartja, hogy azoknak a nyugatiaknak, akik a Keletet tanulmányozva eljutnak a valódi üzenetekig, nehéz dolguk van. Nem lehet egészségesen ingázni a két szellemi világ határvidékén. Sokan belehalnak.
Én kételkedem ebben, éppen mert Sárit nyitott embernek látom, aki derűsen él az átmeneti területeken.
Nem akármilyen mesterektől tanult. Elmeséli, hogy a nyolcvanas években, amikor az akkori Szovjetunió leningrádi egyetemén készítette a doktori értekezését (ifjabbaknak ma: Szentpétervár, Oroszország), maga a dalai láma volt a konzulense, amikor a tibeti népköltészetet kutatta társaival. Először azt kérte, hogy a dalai láma jelöljön ki valakit, aki segít értelmezni a folklór buddhista, vallási, jelképi vonatkozásait. Ám a tibetiek száműzött szellemi vezetője ezt sokáig maga végezte el. Azóta többször találkozott a dalai lámával, könyvét lefordította tibeti nyelvből magyarra. Ha már itt tartunk, nem lehet nem beszélgetnünk Kőrösi Csoma Sándorról. Sári zseniális tudósnak, kemény, egyenes embernek tartja a székely-magyart, aki – állítja – nem kergetett délibábos álmokat, s hamar rájött, hogy aligha találja meg a magyar őshazát Belső-Ázsiában. Ám olyan példát szolgáltatott, amelyet aztán fantasztikus magyar orientalisták sora követett. Vámbéry Ármin, Stein Aurél – ezek a nagyhírű nevek. E sorba tartozott Ligeti Lajos professzor, akinek Sári is tanítványa lehetett. „Nagyon tetszett a prof. Extravagáns volt, és mindentudó.” Büszkélkedik: a professzor nekiajándékozta írógépét. Ugyanazon a napon, október 28-án volt a születésnapjuk. Ligeti 1902-ben született, Sári majd fél évszázaddal később. Ligetiről azt mondja, hogy ő az orientalisztika Kodálya volt.Mosolyogva emlékezik viszsza egy másik Kelet-kutatóra, aki gyakran a munkanap kezdetén felmászott a tanszéki könyvtár egyik magasban lévő polcához, s ott belekezdett egy könyvbe, amit aztán ott napnyugtáig olvasott.
És mindez persze Csomával indult, akiről Sári László is sokat és szépet írt. Felkereste a kanami kolostort, ahol a székely tudós dolgozott. Szeretné eloszlatni a tévhiteket is Csomával kapcsolatban. Szerinte ő nem vakhitek fanatikusa volt, hanem a tudomány elkötelezettje. Végtelenül tiszta embernek látja Csomát, aki visszaküldte a pénzt a Magyar Tudományos Akadémiának, amelyet a magyar őshaza feltárására kapott. Mert ott nem találhatta meg.
Sári László orientalistaként egy kicsit történész, némileg irodalmár, eléggé műfordító, és ahogy olvasom, még hozzáteszem; költő is. Elismert költő, hiszen épp az idén József Attila-díjat kapott. A leningrádi évek alatt fedezte fel magának a 6. dalai lámát. A különös személyiséget és a pazar költőt. Azt gondolom, hogy az élő Buddha valóban jó verseket írt, mert Sári fordításaiban egyszerre tükröződik a buddhista filozófia és a nagyon is testi életöröm. Az ország ifjú ura esténként kiszökött a palotából, és Lhásza italméréseiben, bordélyaiban mulatozott. Mulatozás közben verseit szavalta az álruhás uralkodó, amiket a nép ajkára vett, annyira, hogy részévé lettek a tibeti folklórnak. Könyveiben többször is ír erről a nagyon is földi ifjúról, aki huszonhét éves korában tűnt el országából, 1706-ban a keresztény időszámítás szerint. Szerelmes versei tíz éve már kötetben olvashatók magyarul – Lelked szélfútta madártoll címen. Ez Sári második műfordításkötete, az előzőt még a nyolcvanas évek közepén adták ki.
Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy egyetemista kora óta dolgozik folyamatosan a Magyar Rádióban, ahol műsorokat szerkesztett, ráadásul filmeket is készített, tucatnyi könyvnek volt társszerzője, társfordítója, akkor kirajzolódik az orientalista arca. Én is a rádióból ismerem a hangját, évekig vártam a keleti társalgó beszélgetéseit. Aztán elvitte egy új műsorstruktúra, de szerencsére sok minden megjelent könyvben is ezekből a csevegésekből. Nehéz abbahagyni a társalgást vele. Könyveket is kiad, most épp Rudyard Kiplinget fedezteti fel újra a magyar olvasóval, aztán Indiából visszatérünk Tibetbe, illetve a 14. dalai lámához, akit elragadó bölcs személyiségnek tart. „A Nyugat saját főpapjait sem hallgatja olyan odaadással, mint őt.” Aztán Tibetről beszél, erről a barátságtalan, rideg hatalmas országról, ahol az elviselhetetlen életkörülmények alakították ki a különös életformát. A lámaizmus arra volt mód, hogy cölibátusba vigyék azokat a férfiakat, akiknek utódjait az ország nem tudta volna táplálni – magyarázza a Himalája különös országát.
És mindezek mellett, ha van ideje, belebúvik a kitalált kínai szerzetes csuhájába. Hűséges tanítvánnyá lesz, aki feljegyzi Lin-csi apát minden szavát. Most is írja, készül egy újabb kötet. Szakmailag még nem buktam le – mondja nevetve.
