Férfibüszkeség is van a világon. Lassan megszokjuk, hogy az új hegedűsök mind kis- vagy nagyasszonyok, de a múltunkat nem adjuk. Miközben Julia Fischer balkezével zongorázik, jobbjával hegedül, Janine Jansen lehúzza a csillagokat is az égből, és jönnek a Midorik, Sarah-k, Hillaryk és Leilák, azért tudjuk, amit tudunk. Amit tudunk, az pedig annyi: örülünk ennek a legújabb kislánynak is, Lisa Batiashvilinek is, aki az új lemezén Sosztakovics 1. hegedűversenyét játssza, de hol van, hol lehet ő, mondjuk LeonyidKogan fegyelmezett kétségbeesésétől? Mit tudhat egy ilyen lány az elnyomatás és pangás éveiről, amikor már tizenhat évesen a Sibelius-versenyen indulhatott, mellesleg meg is nyerte, és a szülei észnél voltak, amint menni lehetett, ők mentek, mert tudták, hogy a felfordulás a zenésznek mindig roszsz. Odahagyták Grúziát, a Lisalány pedig igazi európai hölgy lett, Németországban él, francia a férje, három-négy nyelvet kevergetnek egy otthoni nagyobb vacsoránál, és mint a legtöbb sikeres muzsikusnak: hazája a nagyvilág. Mit jönnek azzal, hogy Lisa tanára még David Ojsztrahtól tanult, aki első kézből, Sosztakovicstól kapta az instrukciókat – már ha nem éppen ő instruálta a szerzőt. Ha hitelességre vágyom, egyszerűbb, ha magával Ojsztrahhal hallgatom meg a művet, az a nyugodt, dús, klasszikus hangzást, amely olyan érdekes ellentétben van a darab tépettségével és szomorúságával, úgysem tudja senki.

A trükk az, hogy Lisa Batiashvili nem a nagy elődök után indul. Ez az, amit hallunk a nemcsak felnövő, de már vezető szerepbe kerülő generációtól: nem érdeklik őket titkos és szégyellnivaló szenvedések, sorok közötti mondatok, hangokon túli hangok, érzések, szorongások. Az érdekli őket, hogy mondjuk, Sosztakovics milyen zenét írt. Miközben nyöszörgünk, hogy így elvész valami, amit szerettünk, ami számunkra a darabhoz tartozott, elfelejtünk örülni annak, hogy számukra viszont ez egyáltalán nem tartozik a darabhoz. Könnyebb az élet, és ettől könnyebb a zene is. Lisa Batiashvili nagyon egyszerűen, tisztán, szabadon hegedül, és nem a titkokat keresi a műben, hanem a nyilvánvalót. Hogy mennyire szép ez a zene. Ezen nőtt fel, kislányként hallgatta, ahogy az apja a vonósnégyeseket játssza a társakkal. Sosztakovics számára nem a terror, félelem, bizonytalanság, szürkeség, préselt virág a Sztálin-összesben, hanem ártatlanság, idill, titokzatos hangok a becsukott ajtók mögül, a felnőttek világából. Meg fogjuk tanulni mi is, mert megtanítanak rá.

Még jobb, hogy közben neki is megvan a felnőtt világa, amit már az ő kislánya hallgat az ajtó mögül. Sosztakovics a beetetés a lemezen, a klasszikus, de Batiashvili egyéb emigránsokat is játszik. Kortársakat, akik szintén eljöttek a Szovjetunióból, és megszerették az európai életet, meg egy nem-kortársat, aki idegen maradt a világban: Rachmaninovot. Ami a velünk élőket illeti, nekem kicsit nehezemre esik megszeretni őket, és nem azért, mintha annyira kemények volnának, inkább mintha túlzásba vinnék a barátkozást. Giya Kancheli V & V című műve a merészebb, énekhangot játszanak be, és abból indul ki a hegedűszólam, aztán oda is ér viszsza. Arvo Pärt az új-egyszerűségével, új-szépséggel zavarba hoz, zongorapötyögés fölött édes melódia, keresem a csavart, amitől több volna ez valami szép film megható zárójeleneténél, de nem találom. Ha meglelem, szólok majd.

Lisa Batiashvili