Hogy is van ez? Bárki javasolhat témát vagy könyvet, hogy vegyék föl a nemzeti alaptantervbe? Ha igen, akkor én felhívnám a figyelmet erre a Földényi-kötetre, vagy legalább a bevezető fejezetére, amelynek Egy fekete négyzet a címe.

Bekeretezni egy vásznat, amelynek minden négyzetcentiméterét sűrű fekete festék tölti ki, és felakasztani a kiállítóterem vagy múzeum falára – ezt legtöbbünk nagyon modern gondolatnak tartja, és amennyire tudom, a többség művészetellenes blöffként (kimondom egyenesen: dühítő marhaságként) tekintene rá.

Emlékszem, hét évvel ezelőtt a Műcsarnokban rendezték a 400 év francia festészete című kiállítást. Hosszú sort kellett végigállni a bejutáshoz, a nyüzsgő emberfolyamban nehezen lehetett eljutni a XX. századi képeket bemutató terembe. Bóklásztam a tömegben, s meghallottam, ahogy valaki egy Braque előtt odaszól a gyerekéhez: ezt ne nézd, ez nem művészet, inkább menjünk vissza a képekhez, amelyek ábrázolnak valamit. Egy másik szülő egy Léger elől terelte el csemetéjét „ilyet te is tudnál!” felkiáltással. Nem lehetne-e inkább hagyni azt a gyereket, hogy nézelődjék? – gondoltam magamban. Ha már nem tudják megmagyarázni neki, mi ez, legalább engedjék, hogy maga alakítsa ki a véleményét. Hát nem fogják föl, hogy a modern műalkotások felől érti majd meg a régieket is?! S biztos voltam benne, hogy ezek a jóakaratú szülők a romantikus, klasszikus és impresszionista festményekről sem tudnak semmi olyat mondani, ami segítené a tapasztalatlan szemet a látásban. Amivel ráébresztenék a gyereket, mitől műalkotás, amit néznek. Amivel megerősítenék őt a kép értelmezésében, szabaddá tennék a befogadás élvezetében.

Földényi F. László a könyv vége felé idézi a nagy kérdést: mennyiben írhatók le a műalkotások? Nyilván sehogy, a képet látni kell, a könyvet olvasni, a zenét hallgatni. De beszélni mindegyikről lehet, és a véleménycsere alapját képezheti a látás, értés, hallgatás fejlődésének. „Mert bármit lássunk is – és ez már a huszadik század egyik közhelyszámba menő felismerése –, azt eleve a kultúra, a civilizáció, a hagyomány, a neveltetés stb., stb. ezerszeres szűrőjén át tudjuk csak befogadni” – szögezi le.

De térjünk vissza a fekete négyzethez. Földényi XVIII. századi példákat hoz a művészetben való megjelenésükre. Egy fekete négyzetet ábrázoló festményt nagyítóval néző kritikus karikatúráját és Laurence Sterne Tristram Shandy című regényének 61. oldalát, amely úgy, ahogy van, teljesen fekete. „Igazi tipográfiai bravúr. Nem mondható illusztrációnak, ugyanakkor a szövegnek nem része. A gyász jele, de a paródiáé is.”.

Legszívesebben ideidézném az egész levezetést, azt, hogy miként magyarázza el, hogyan kell eltekintenie az olvasónak a könyv fizikai létezésétől, hogy be tudjon lépni szellemi világába, ahogy „a festményt nézve éppen azt nem szabad látni, ami a látványt egyáltalán lehetővé teszi: a festéket, annak állagát, az ecset nyomát, a vásznat, a szövését stb.”

A festészet története azonban a konvenciók felbomlásának folyamata is, a festők a történet ábrázolásától eljutnak az érzékelés ábrázolásáig. A művész belép a képbe. Turner egy hajó árbocához köttette magát: „Nem a vihar látványára volt kíváncsi (azt a partról is láthatta volna, biztos távolságból), hanem az élményére.” És ha a kép előtt eléggé sokáig áll, a néző is úgy érzi, „mintha testi valójában belépett volna a kép világába”.

Ma a Szentpétervári Állami Múzeumban a falon lóg – azaz a híres képtárban műalkotásként tartják számon – Kazimir Malevics 1913-as képe, a Fekete négyzet. Az avantgárd vezéralakjától Földényi ezt idézi: „Nem »ábrázolni« és »megjeleníteni« kell a látványt – mondja –, hanem azonosulni vele, akár csukott szemmel is.”

Elég. Nem tudok többet tenni, minthogy leszögezem, senki sem született a látás képességével. Megállni a kép előtt, ráemelni a tekintetet, ez csak az első lépés. Hagyni hatni a látványt: ez a következő. De még sok-sok fázis van, és mind közelebb visz az élmény teljességéhez, az élvezethez. A képhez.

Igaz, egészen közelről minden kép fekete.