Charles Bukowskit nem lehet szeretni. Charles Bukowskit lehet nem szeretni. Charles Bukowskit nem lehet nem szeretni. Ez egy lehetséges sorrend. Írásai eszköztelenek, és írásaival szemben eszköztelen mindenféle irodalom vagy irodalmi törekvés, irányzat, elmélet. Egyetlen hangszere van: önmaga. Egy szétvert és eleve félrehangolt versenyzongora. Egy „meggyalázott” Bösendorfer. Méltóságteljes és tekintélyt parancsoló, ugyanakkor szívszorító és szánalomra méltó.

Bukowskit olvasni olyan, mint – a kriminalisztika és a bűnügyi regények tanúsága szerint – amikor egy irányíthatatlan éjszakán megkéselik az embert. Vagy – közelibb példával élve – amikor mélyhűtőből elővett vodkát iszunk. Nem érezni a „szúrást”. Nem rögtön. Egy ideig nincs fájdalom. De aztán, óriási hullámban, beüt.

William Butler Yeats a The Celtic Twilight 1893-as kiadásának előszavában azt írja, hogy a művészet nem más, mint az emlékezet és a remény édesgyermeke.

És hogy lakhelyét távol tartja a kietlen mezőktől, ahol az emberek szárítják ruhájukat kihegyezett karókon, amelyek a – mégoly hétköznapi és apró – háborúk lobogói is egyúttal. Bukowski világában – a Forró vízi zene 1983-ban, kilencven évvel Yeats említett könyve után jelent meg, az óceán túloldalán – a remény már az emlékezet része. Ez így nem teljesen pontos. Az emlékezet felzabálta a reményt, és meg (fel) is emésztette. Még a szervezetben van, de valójában már nem létezik. Bélsár. És közben száradó gatyák harci lobogói alatt menetelünk – vagy inkább tántorgunk – kocsmától hálószobáig.

A Cartaphilus vállalkozása, a Bukowskiéletmű megjelentetése felbecsülhetetlen jelentőséggel bír. Pritz Péternél alkalmasabb fordítót pedig elképzelni sem lehetne. A Forró vízi zene hangja – és tematikája – ugyanaz, mint bármelyik Bukowski könyvé. Kisember egy kisvilágban, üres, szürke, hatalmas ég alatt. Kemény, szikár, kilátástalan. Folyamatosan az az olvasó érzése, hogy a szöveg – ez esetben a novellák – sehonnan sehová (nem) tart. Közben pedig az egészet olyan egyedi, már-már romantikába hajló líraiság hatja át, amelynek végső összhangzata mégis a szeretet maga.

Bukowski keresetlen: „ – Jorg – kérdezte a nő –, mihez kezdek majd, ha meghalsz?

– Eszel, alszol, baszol, pisálsz, szarsz, öltözködsz, járkálsz le-föl, és hisztizel.” Bukowski kritikus: „Camus úgy írt, mint egy ember, aki épp most végzett egy kiadós vacsorával, aki épp most evett meg egy nagy adag steaket sült krumplival, salátával, amit egy üveg jó francia borral kísért le. Lehet, hogy az emberiség szenvedett, de ő nem. Lehet, hogy bölcs volt, de Henry jobb szerette azokat, akik üvöltöttek, amikor égtek.” Bukowski szenvtelen: „…meghúzta a ravaszt. Az ágy megremegett, ő pedig elvette a fegyvert. Theodore száját egy leginkább fingásra emlékeztető hang hagyta el. Úgy tűnt, nincsenek fájdalmai. A hold besütött az ablakon.” Bukowski kifinomult: „ – Jó estét, a nevem Monk.

– Az enyém Maude – válaszolt a nő, és így a neve alapján be is lehetett lőni a korát.” Bukowski érzelmes: „Az emberek szép lassan megtöltik az autópályákat, hamarosan hallani lehet a monoton zümmögést és a városban beinduló autók motorjának zaját. Eközben, hajnali háromkor a világ alkoholistái a plafont bámulják, és próbálnak elaludni, de nem sok sikerrel. Pedig megérdemelnék ők is a pihenést, megérdemelnék ők is.” Bukowski pontos megfigyelő: „Csak a bolondok járnak orvoshoz az aranyerükkel. Az ember nem érezte olyan magányosnak magát, amikor egyedül volt.” Írásaiban a teljesség nem illúzió, hanem valóság, csak éppen a valóságba helyezett élet csonka.

Bukowski a „Nyugat alkonyának” egyikben, hogy a korszak – azaz a ma – emberének a prófécia immáron nem a jövendő feltárását jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy valaki rádöbbenti, mi történik a jelenben. Ahogy mindezidáig senki, úgy Bukowski sem lehetett próféta a saját hazájá legbelül hazátlan volt. A haza – elsősorban – valahová tartozás. Bukowski pedig egyszál magában állt az ég alatt. És lehet, hogy az égben is.