Már a harmincas évek végén megjósolták a néptánc kihalását. Szerencsére máig nem következett be. Ez főként annak köszönhető, hogy sok szülő kisebb korban elküldi gyermekét táncolni. Ha a kicsik már ekkor megkedvelik ezt a mozgást, és részévé válnak a közösségnek, egész életüket végigkísérheti. Már ha kitartanak mellette kamaszkorban is, amikor általában nem számít népszerűnek ez a hobbi.

Minden szerdán késő estig szól az élő népzene a Fonó Budai Zeneházban. Az Utolsó Óra Táncház keretében előbb széki és györgyfalvi lépéseket sajátítanak el kezdők és haladók, majd jöhet a szabadtánc moldvai és gyimesi motívumokkal. Az elnevezés ismerős lehet: ugyanezt a nevet adták annak a kezdeményezésnek, amely során több mint száz együttestől gyűjtötték össze a hangszeres népzene maradványait. Az Utolsó Óra végül nagyon is valósnak bizonyult: a húszas-harmincas években született az utolsó olyan generáció, amelyik még sokat át tudott venni a szülőktől. Ezek a dallamok a fiatalabb népzenészek hangszerein élnek tovább, hála ennek a gyűjtésnek. De mi a helyzet a tánccal? Lesz, aki továbbörökíti a későbbi generációknak?

Vannak olyanok is, akik 30–40 évesen fedezik fel a műfaj szépségeit. Nekik sem késő. Az alapmotívumok egyszerűek, könnyen megtanulhatók, a táncházban pedig senki sem neveti ki azt, aki rosszul lép. A néptánc hagyományőrző művészet, de igazából nem más: a nép szórakozása.

Egy társastáncesten csak az érzi igazán jól magát, aki magasabb szinten ismeri a mozdulatokat, de ez a miénk, mindenkié, kortól és nemtől függetlenül, azoké is, akiknek már reumás a lábuk, azoké is, akik még nem próbálták soha. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki nem szeret táncolni.

Most már biztos: a hetvenes években indult táncházmozgalom nem rövid időre szóló fellángolás volt. Egyáltalán nem számít különlegesnek, hogy a falusi környezetből a nagyváros közepébe került át a tánc helyszíne.

Eltűnt mögüle az inspiráló életforma, de megmaradtak a dallamok, a mozdulatok, és megmaradt a tánc öröme.