Nem felületes táncok
A 10 mögött megbúvó jelentésről sejtésem sincs, részint, mert hat táncos: Bakó Tamás, Biczók Anna, Fülöp László,Mészöly Andrea,Vadas Zsófi a Tamara, Varga Viktória és három muzsikus jegyzi a magyar–örmény koprodukciót. A féltucatnyi, más-más évjáratú hajdani tanítvány azt kutatta, a campuson és Angelus mester kovász-szellem(iség)én túl vajon össze köti-e őket valami más is. E legkevésbé sem extrém művészi elgondolás – kivált szavakba öntve – egy belterjes nosztalgiaestbe torkolló, rendhagyó diákdzsembori rémével riogat, miközben fülünkbe cseng(het) az Ábrándos szép napok.
Belépve a színházterembe, a díszlettelen térben már mozognak a civil és próbaruhás szereplők. Fölütésként farkasszemet néznek a nagyérdeművel, tenyerüket előre nyújtják – míg az orosz folk- és világzene elismert képviselője, a moszkvai–örmény Deti Picasso frontembere, Gaya Arutyunyan mély sóhajokat hallat. A rítusszerűség, belső koncentráltság, meditatív jelleg a tiszta táncdarab keleti hatást mutató alapismérve, amely bár eszembe juttatja a jógagyakorlatokat, mentes a kortárs mozgásprodukciókat gyakorta megihlető konzumezotériától. A szilaj duók, animális szólók pedig ősi, pogány világot idéznek, ezt a benyomást erősíti az énekes-hangtervező Arutyunyan kezdetben kimódoltnak tetsző, egyben dobhártyaedző hörgése, visítozása, sipítozása, sámáni vinnyogása. Miközben sorra jönnek a kettősök, triók, csoportos táncok, föltűnik, hogy az előadók között nem alakul ki bensőséges, fi zikai kapcsolat. Noha az egyik legjobb jelenetben mind egymás hegyén-hátán, egy kupacban fekszenek-heverésznek, kerülik a szándékolt testi kontaktust. Majd egymást követik a feszes szólók, melyek végén a táncos újra visszakucorodik a közös alomba. A magánszámok közül kiemelkedik Vadas ötletes-mókás monotánca egy fölhúzható, háztartási műanyagvekker ütemes ketyegésére.
Az egyórás munka két részre tagolható. Megtévesztő, mikor az előadók – mint az opus kezdetekor – ismét szembefordulnak a nézővel, miközben többen helyüket változtatják a térben. Ez jó befejezés lehetne, mégis, nagyjából az utolsó tíz percben, a törékeny Mészáros és Fülöp évődő, laza hetyegésével más tónusú, sőt új mű veszi kezdetét. Mizsei Zoltán (zenei koncepció) populárisabb, dallamos, lírai talpalávalót komponált a remek etűdre. A billentyűs Mizsei, Arutyunyan és a hegedűn játszó Ellina Hacsaturján (Aram Hacsaturján unokája) igényes, alternatív-dzsesszes élő zenéje önmagában élmény. A tisztesen teljesítő táncosok másik fokozatra kapcsolnak: fölszabadultak, elevenek, mozgásukat áthatja a szexus, arcukon immár fölfedezhető az érzelem némely jele; a karakteres Bakó még egy gyorsan illanó mosolyt is megenged magának. A férfiak és a nők – mintha véletlenül, és csakis egy pillanatra – lábbal, kézzel megérintik a másikat. A darab – érzelgős helyett megindító – záróképe: a guggoló és álló szereplők belenéznek (szak)társuk szemébe, úgy szorítják egymás kezét, mintha kapaszkodót keresnének.
A blöfföt, kósza ötletelést, privatizálást elvető, eredeti Felületi kötődés kockázatokat vállaló, pontos dramaturgiájú, nagyvonalú, stílusos alkotás; mindez a honi kortárs táncszcénában kivételessé is avatja.
