Nem állítjuk, hogy a maga teljességében összefoglaltuk volna Adam Sandler eddigi munkásságát, hiszen David Hasselhoff tiszavirág-életű rehabilitációját (Távkapcs) és az alkalmankénti drámaibb szerepeket (Üres város, Ki nevet a végén) nem is említettük, de talán sikerült eligazítást adnunk a jelenség leglényegét illetően. E hevenyészetten megrajzolt összképet a Kellékfeleség című legfrissebb Sandler-opusz sem sokban módosítja, hacsak a kellékek terén nem: Sandlerre ezúttal a plasztikai sebészek lazán gombolt orvosi köpenyét és Jennifer Anistont aggatták rá a minél teljesebb vígjátéki hatás érdekében.

Sandler maradt, aki volt, a simlis és a szende egy személyben, egy jegygyűrűvel csajozó egyedülálló, akinek hirtelen jött szorult helyzetében el kell játszania a válni kész házas embert. Máskülönben ugrik az új nő, az eddigiek közül a legarányosabb testfelépítésű, ki kicsiny lelke megnyugtatása végett mindenáron találkozni akar a válni kész feleséggel. Mi sem természetesebb, kell egy álfeleség – vígjátéktól nem idegen helyzet, kellett már hasonló WalterMatthau-nak is A kaktusz virágában.

Sandler nem először lép klasszikusba, de aki akkor nem emelt szót, amikorFrankCaprától a Váratlan örökségnek adott egy nagyot (ebből lett 2002-ben A kismenő), az jobb, ha most is hallgat. Már csak azért sem érdemes nagyon hangoskodni, mert a Kellékfeleség a színész saját mércéjével mérve a jobb eresztések egyikének számít; egy hollywoodi üvegtigris, a sandleri átlagnál jobban tolerálható gegekkel. A plasztikai sebészetből kinyerhető poénok (egy tűrhető botoxos és egy közepesen kedves szemöldökfelvonós) mellett kapunk két szerencsésen megválasztott gyerekszínészt, jól sikerült árukapcsolásként pedig egy Jennifer Anistont, mint címbeli kellékfeleséget. A konfliktus kedvéért ugyan feltűnik a filmben egy, még az övénél is jobb test, egy tízből tízpontos bombázó, de valakinek ahhoz alapjaiban kellett volna átírni a vígjátéktörténetet, hogy a tízből kilences Jennifernek ne legyen esélye.

Mivel Sandler köreiben nem szokás a filmtörténetbe beleírni, vagy úgy egyáltalán bármibe is beleírni, a váratlan fordulatokról nyugodtan letehetünk. Adam Sandler emberemlékezet óta ugyanazzal a két váltás poénnal és pólóval közlekedik filmről-fi lmre, de még mindig jelentős igény mutatkozik iránta. A tavalyi Nagyfiúk esetében joggal lehetett ezen sopánkodni, a Kellékfeleség kedves igénytelensége láttán azonban felesleges ellőni a vígjátékgyáros elleni szokásos érveket. Jól jönnek azok jövőre is.

A váratlan fordulatokról nyugodtan letehetünk