PJ felrázza Angliát?
A negyvenesek klubjába lépett brit dalíró-előadó az elmúlt húsz évben mindenesetre csak akkor szólalt meg, ha fontos mondandója akadt. Ezúttal sem tett kivételt. A Let England Shake nemcsak egyik legbizarrabb, legfelkavaróbb és messze legpolitikusabb albuma lett, hanem a 2011-es év potenciális díjeső-várományosa is. Nem csoda, hogy megjelenése óta visszhangzik tőle a rocksajtó.
Amikor tavaly áprilisban a BBC egyik politikai talkshowjában széttupírozott hajjal, extravagáns tollas öltözetben, egy szál autoharpot pengetve előadta a címadó dalt, nemcsak a műsor vendégének, az aktuális brit miniszterelnöknek, Gordon Brownnak kerekedett el a szeme. Abban a videóban minden benne van, ami az egész albumot jellemzi: pimaszság, játékosság, önirónia. Múltból merített motívumokkal kíméletlenül kommentálni a kurrens közéletet.
– Mindig foglalkoztatott, mi történik a világban, de egészen mostanáig nem éreztem magam képesnek arra, hogy dalaimban direktben írjak róla –nyilatkozta PJ Harvey új lemeze kapcsán, s új albumának háborús tematikája valóban szokatlan az aktuálpolitikára korábban áttételesen sem reflektáló művésztől. Még akkor is, ha benne változatlanul az emberit, a személyeset igyekszik megragadni. Az új korong kiindulópontja mindenesetre az első világégés egyik legértelmetlenebb csatája, amelyet a Gallipoli-félszigetért vívtak a gyarmati csapatokkal megerősített brit, francia és a török erők. Az állóháborúba merevedett európai színtéren az antant új frontot akart nyitni, ezért határozta el 1915 februárjában a Dardanellák ostromát. Szárazon és vízen közel egy évig tartott a szintén állóháborúvá váló csata, amely az antant súlyos katonai és taktikai vereségével ért véget, rengeteg halottal és elvesztegetett hadianyaggal. Gallipoli tehát PJ Harvey számára az értelmetlenség, az embertelenség és a politikai átgondolatlanság történelmi metaforája, mely kézenfekvő és figyelmeztető tanulságokkal szolgálhat a mai iraki és afganisztáni események megítéléséhez.
A Let England Shake azonban nemcsak tematikájában, hanem alkotói szempontból is újat hozott PJ Harvey pályáján. Régebben, dalírás közben nála szinte egyszerre született a zene és szöveg, az előbbi lüktetésére ültette rá a szavakat, a prozódia a dallamhoz igazodott. Az elmúlt években azonban sokkalta inspirálóbb lett számára a költészet ereje. Minden nap írt valamit, szavakat, mondatokat, gondolattöredékeket, s türelmesen kivárta, amíg azok évek alatt versekké, verzékké, refrénekké értek össze. Majd az így kiforrott szövegeket hónapokig anélkül énekelgette, hogy közben bármilyen hangszerhez hozzányúlt volna. Csak amikor rátalált a szavakból, mondatokból fakadó dallamra, akkor kezdte keresni hozzá a megfelelő hangnemet és harmóniasort. Ezáltal a versek szinte maguktól fejlődtek dalokká.
Legalábbis ő így élte meg. A Let England Shake-et hallgatva viszont fura kettősséget érez az ember: a vérrel, pusztulással, sötét tónusokkal, helyenként kifejezetten apokaliptikus víziókkal terhes szövegek a kézenfekvőbbnél sokkalta könynyedebb, oldottabb, játékosabb zenei köntöst kaptak. Persze az egész tele van szarkazmussal és öniróniával, pökhendiséggel és szonikus fricskával, háborús sanzontöredékkel és björkös eszelősséggel. De talán épp az volt a célja vele, hogy elbizonytalanítson. Vagy hogy szorongva, borzongva szórakoztasson. Hisz a nagypolitika és a tömegmédia ugyanezt teszi.
