A jó művek persze nem hagyják magukat. S ha Bukta Imre vagy Kicsiny Balázs darabjai (részletesen majd alább) úgy viselkednek eredetiségben, gondolatban és hitelességben, hogy a generális tárgytól nem függetlenül erős alkotások, akkor arra köteleznek, hogy tárlatnak lássuk a tárlatot. Tematikusnak, mint a „nők a művészetben” vagy a „balatoni festők” ötlet alá rendezetteket.

Akkor hamar kitetszik az e tárgykörben különösen kísértő utánmásolás. Rögtön a belépésnél figyelmeztetnek erre Oláh Mátyás képei és plasztikái, amelyek nem tesznek egyebet, mint papírra és kőre kopíroznak, nagyítanak és kicsinyítenek remek román kori részleteket. Csupa gyönyörű töredéket, amelyeket nem kelt új életre, nem értelmez újra sem az eredetitől eltérő lépték, sem az eredetitől eltérő anyag. Ismétlés, a középkori ember hite, világképe, félelmei és feloldozása nélkül. Akárcsak Asztalos Zsolt Madonnaszobra üveg alatt s Galambja virágkoszorúval, mindkettő a katolikus közhelygiccs ügyében. Mert meglehet, súlyos elméleti kommentárok megvilágítanák, mi ennek az egy az egyben előállított művirágos Szűz Máriának, igazi kitömött galambnak a jelentősége, ilyenek híján csak annyit érzékelünk, hogy a művek sem iróniával, sem együttérzéssel, sem más érzelmi-gondolati intencióval nem illetik a kegyes trivialitást.

Ellentétben Bukta bőséges és sokféle jelenlétével. Ez amélységesen agrárrealista művész mindig – most is – úgy tömöríti művein irónia és azonosulás, köznapi vacakság és mély emberség ellentéteit, hogy a végeredmény hiteles, komisz józanság lesz. A Tiszteletadás elődeimnek Sarlós Boldogasszony napján két fénykép-önarckép. A madzaggal megkötött nadrágban, a dróttal lefogott rossz szalmafedélben, a görbe, hántolatlan gerendában és a levett sapkás vigyázzállásban azonban annyi kopottan pátoszos ünnepélyesség van, hogy a néző Buktával együtt tiszteleg. Eszébe sem jut, hogy a nevezett ünnep katolikus népszokás szerint nem erre késztet, s hogy illő rekvizitje nem a falhoz támasztott vasvilla.

Bukta tud megidézni és értelmezni népi katolicizmust. Vásznain a töviskoszorús Krisztus-szívek, a köpenyes-máriás templomi lobogók nem kevésbé esendőek, mint a valóságban, de olyan valóságos-valótlan tűnődéssel jelennek meg, hogy sem az imádkozók, termésért fohászkodó figurák hitét, sem a művész darabos-komisz szemléletét nem veszítik el.

Tudjuk, a vallásos művészet legalább százötven éve válsággal viaskodik, és legkésőbb a preraffaeliták, a beuroni iskola óta küzd a megújulásért. Hogy azonban új életet a technika, csak a technika nem teremt, azt elődök végtelen sora után itt egyebek közt Mátrai Erik túltengő kollekciója bizonyítja. Mátrai videóikonokat készít, és vallja, hogy újítása az olajfestés egykori feltalálásával analóg. Ám –megint ide érkezünk vissza – attól, hogy Szent Ference mozog a kis képernyőn, hogy szentjeinek glóriája cirkulál, még sem megrendítőbb, sem elidegenítőbb nem lesz a hatás. Ben Huros stációsorozata felettébb hátrányosan került szemközt a Kicsiny Balázséval. Az utóbbi ugyanis szénből készült, vázlatos fi gurái mind bányászkobakot viselnek, és eléggé darabosak és groteszkek ahhoz (lásd Bukta agrárkötelmeit), hogy bányászkálvária legyenek és ne legyenek.

Mai technikában, installációban a népi vallásosságot, mozgóképet és a népi építészetet kombináló Huszár Andrea gondolkodott-érzett közérdekűen. Távol attól a vallomásos-vetített korszerűségtől, amely személyes testi-lelki nyavalyákat hozott a kiállításra (több van), és amelyeknek keresztényi alázata a kőkeresztek efféle felirataira emlékeztet: „Az isten dicsőségére állíttatta Szabó Vendel és neje született Tóth Franciska.”

Mindig fennáll tárgykör és teljesítmény összemosódásának a veszélye