Több mint harmincöt év telt el azóta, hogy Czirner József először mentőautóra ült. 1975-öt mutatott a naptár, és a pécsi egyetem akkor harmadéves orvostanhallgatója kötelező gyakorlata első napján jelentkezett a mentőállomáson. Öltözzön gyorsan kolléga, máris indulunk Komlóra, bányarobbanás történt – fojtotta bele a szót a mentőorvos. Az egészségügyi osztályozópontot mindjárt a felvonótorony mellett alakították ki, az összeégett bányászokat és a holttesteket ott emelték ki a liftből. Mentős pályafutása első órájában Czirner József máris égési sérüléseket hűtött és kötözött, méghozzá nagyüzemben. Az orvos nem ért rá ilyesmire, ő rohammunkában vizsgált és a fájdalomcsillapító injekcióval járt körbe-körbe.

A klinikán töltött idő alatt Czirner József azt látta, hogy a betegről döntő orvosok vérképet elemeznek, ha valamiben nem biztosak laborba, vagy műszeres vizsgálatra küldik a pácienst, szükség esetén még a főorvos véleményét is kikérik. A baleset helyszínén erre nincs idő. Minden kérdés azonnali, késedelem nélküli választ igényelt. Amikor hajnalban hazavánszorgott, tudta, eldőlt a sorsa. Nem sokkal később kérelmet nyújtott be a rektorhoz, hogy tanulmányai mellett félállásban mentőzhessen. Engedélye úgy szólt, mindaddig csinálhatja, amíg nem kap közepesnél gyengébb jegyet az egyetemen.

Diplomaosztó után az egyetemen kialakult baráti társaság különböző intézményekbe szóródott szét, Czirner doktor pedig főállású mentőorvos lett. Két év után mikor újra találkoztak és volt évfolyamtársai különböző hőstetteikkel dicsekedtek, ő szerényen hallgatott. Volt, aki azzal büszkélkedett, hogy élesben használta a defibrillátort, másvalaki arról számolt be, hogy szívbe adott injekcióval életet mentett. (Ez azért nagy szó, mert a kórházakban ritkán van szükség efféle beavatkozásra, ha mégis, azt rendszerint főorvos, vagy tapasztaltabb adjunktus végzi.) Amikor már mindenki elmondta a magáét, Czirner József megjegyezte, pécsi mentőorvosként a két év alatt neki is volt már néhány sikeres újraélesztése. Mégis, mennyi? – firtatták a többiek. Hát úgy nyolcvan – mondta.

A klinikára még sokáig visszajárt, gyakran érdeklődött arról, bent is ugyanazt diagnosztizálták-e, mint ő a helyszínen. Gyakori vendég volt boncolásokon is. Egyik professzorának kedvenc mondása szerint a halottak is tanítanak. Az illetőnek ötszáz darabos preparátumgyűjteménye volt, az üveg egyik oldalán a klinikai vélemény volt olvasható, a hátoldalon a boncmester megállapításai. A kettő együtt hihetetlen tanulságosnak bizonyult.

A mentőorvosként töltött évek alatt Czirner doktor megszokta, hogy azonnali és gyors döntéseket hozzon. Miután nemcsak balesetek helyszínein reagált gyorsan, a nyolcvanas évek közepén már a Veszprém megyei mentőszervezet vezetője volt. Némely döntését azóta is emlegetik. 1989 október 23-án például egy perc alatt bocsátott el két embert. Ennek egyetlen oka volt: öt perccel kikésték a riasztástól számított indulási normát. Amikor előkerültek, azt mondták: a köztársaság kikiáltását nézték a tévében, és az megismételhetetlen. Ahogyan a mentőre váró beteg élete is az, döntött – szokása szerint „itt és most” a késők sorsáról.

Igazgatói hitvallását az orvosválasztásból vezette le. Gyakran mondta, hogy a beteg háziorvost választ, az anyuka szülészorvost, a műtét előtt álló specialistát. A balesetet szenvedett sérültnek azonban nincs választása, egyetlen mentőst kap, arra van bízva az élete. Ezért mindegyiküknek a lehető legjobb formáját kell nyújtania.

Ismerősei nem csodálkoztak rajta, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor a hófúvások egész országrészeket bénítottak meg, Czirner József tankot intézett a mentőszolgálatnak. A védelmi bizottság ülésén először elutasították a kérését, mire azt mondta, akkor maguk lesznek a felelősök, ha valaki meghal, mert nem jut el hozzá a mentő. Tíz évvel később hasonló érvekkel szerelte le a Veszprémvarsányból Győrbe tartó személyvonat vezetőjét is. A szerelvényt nemes egyszerűséggel a nyílt pályán állította meg, miután egy erdei baleset helyszínétől csak három kilométerre tudtak leszállni a mentőhelikopterrel, és pont a vasút mellett futottak. A felszerelést bepakolták a vonatra, ami majdnem a sérültig vitte őket. Ott szólt a mozdonyvezetőnek, várja már meg, amíg végeznek. Majd feltették a hordágyra szíjazott beteget vonatra, és azt mondta a mozdonyvezetőnek, hogy most vissza kellene tolatni a helikopterhez. Azt nem lehet, sápadt el a mozdonyvezető. Na majd elintézem, hogy lehessen, felelte Czirner doktor, és már hívta is a szombathelyi főmenetirányítót, hogy biztosítsák a pályát. Az engedélyt megkapták.

2003-ban a Siófokon a harmincnál is több halálos áldozatot követelő buszbaleset helyszínén ő volt a kárhelyparancsnok. Az elhunytak, a sérültek és a roncsdarabok nyolcszáz méter hosszú területen feküdtek, a mentés gyors és határozott döntéseket kívánt. Czirner József munkáját utóbb Pro Sanitate emlékéremmel és a siófoki önkormányzat kitüntetésével ismerték el.

2005 áprilisától a Közép-dunántúli Regionális Mentőszervezet orvos-igazgatójaként tevékenykedik. Vezetése alatt a térségben hét új mentőállomás épült, a futó mentőautók felszereltsége európai szintűre emelkedett, a kivonulási idő lényegesen csökkent, az orvossal nem rendelkező állomások ápolói pedig speciális képzések után többletjogosítványokat kaptak.

Tavaly október 4-én az ajkai vörösiszaptározó gátjának átszakadásakor még egyetlen sérültről sem volt hír, Czirner József azonban több megyéből útnak indította a szolgálatban lévő mentőket, és az elérhető teljes állományt a helyszínre riasztotta. Innen kezdve még csaknem egy óra telt el, mire az első sebesültről szóló segélyhívás befutott, igaz, utána megállás nélkül szólt az összes telefon a veszprémi mentőközpontban. Aznap éjfélig száznál is több, a lúgos iszapban összeégett embert kellett ellátni és különböző kórházakba juttatni. A mentés hatékony megszervezéséért, a gyors reagálásáért Czirner doktor a napokban már a második Pro Sanitate díját vehette át a nemzeti erőforrás minisztertől.