Parkettangyal
– Nehéz volt a kezdet: mindenhol bizonyítanom kellett, megmutatni, hogy én is érek valamit. Roma vagyok és állami gondozott: ez nem egy ütőképes kombináció, erre hamar rájöttem. Mindennél jobban akartam, hogy felfigyeljenek rám: versenyszerűen birkóztam, osztályelső, szakkörfelelős és diákparlamenti vezető voltam, mindenben benne akartam lenni és mindig az elsők között végezni, hogy megmutassam, állami gondozottként is járnak nekünk az esélyek. Ha most visszatekintek a pofonokra, valójában örülök, hogy így nőttem fel. Ismerem a családi hátterem: rosszabb irányba vitt volna. Látom a bátyámon: elmerült a drogban, nincs életcélja. Én megtanultam küzdeni. A miérteket nem firtatom.
Mikor Endre a gyerekkoráról beszél, elsőként a társait említi. A zamárdi gyermekotthonban nevelkedett, ahol családi csoportokban voltak elhelyezve: együtt a tíz hónapos és a tizennyolc éves. Nem kellett végigverekednie magát a helyi ranglétrán. Sosem akartak kikezdeni vele, inkább felnéztek rá.
– Mindenki engem tekintett pótapának. Egyik nevelőm azt mondta: te tizenkét évesen úgy gondolkodsz, mint egy harmincéves. Pedig most is tizenhatnak érzem magam – nevet Endre teli szájjal. – Jólesett, hogy a többiek felnéztek rám és próbáltak követni. Persze volt, aki irigykedett, „te mindenhova benyalod magad”, mondta, de ezeket eleresztettem a fülem mellett. Nagyobb szükségünk volt egymásra, mint a normál családban élő gyerekeknek a testvéreikre. Nekem ez különösen kellett: sok mélypontom volt.
Születése óta állami gondozásban élt, ugyanúgy, mint négy testvére közül még hárman. Szülei csak évi kétszer látogatták őt, akkor is csak azért, hogy a szülői jog ne évüljön el. Nem mondtak le róla, örökbe fogadni így egy család sem tudta. Nem egy nevelőszülő ígérte, hogy hazaviszi őt magához: volt, akire éjfél utánig vártak a hideg pályaudvaron szobrozva, mert Endre biztos volt benne, hogy jönni fognak érte. Nem jöttek. Mégis úgy tartja, szerencséje volt: mindig volt kihez kötődnie a nevelőotthonban. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ott vannak a többiek is, s rájuk ugyanennyi energiát kell fordítani, mint rá: íme a legelső farkastörvény, amit megtanult. Keresett hát magának olyan hobbit, ami feledtette vele a körülményeket: ez volt a tánc és a színészet.
Először színésznek készült: Földessy Margit színistúdiójába járt, a felvételi válogatáson kedvenc költőjétől, József Attilától adta elő a Tiszta szívvelt. Ezzel párhuzamosan elkezdett táncolni is. Mikor választania kellett, hogy a nevelőotthon a színitanodát vagy a táncoktatást fizesse, mert csak egyikre van pénz, ő a táncot választotta.
– Hamar beleszerettem a hiphopba: arra gondoltam, hogy ez annyira nemzetközi és menő, erre biztos nem fognak semmi bántót mondani. Ráadásul tetszett, hogy a gyökerei Bronxból erednek: ez több mint egy tánc, a harcról, a kilátástalanság kifejezéséről is szól.
Három hónap után áttették a haladó csoportba. Sorra következtek a fellépések, sokszor híres sztárok, DJ Bobo vagy éppen a Scooter háttértáncosai között. Közben diák-világbajnokságokat és országos bajnokságokat nyert a csapat, Endre pedig egyéni kategóriában is rendszeresen szerepelt, s ő készítette rendre a koreográfiákat is.
–Tizennégy évesen úgy döntöttem, elég volt abból, hogy nem tanulhatok annyi táncot, amennyit szeretnék, mert azért többet kellene fizetni. Akkor már a III. kerületi Szilágyi Erzsébet Gyermekotthonban laktam, ahol volt egy tükrös termünk. Sarkig tártam az ajtaját és elordítottam magam, hogy jöjjön be bárki, aki táncolni akar, én ezért nem kérek pénzt. Így alakult meg az első tánciskolám.
Endre azóta tanít táncot, de pénzért ritkán. Tizennyolc évesen kezdett önálló életet, albérletben. Dolgozott kórházi betegszállítóként, műtőssegédként, gipszmesterként. Szerzett szociális gondozó és ápolói végzettséget is, gyakorlatát egy idősek otthonában szerezte, most négy órában adminisztrátorként dolgozik. Közben igazi családja is lett, az is kicsit meseszerűen: hét évvel ezelőtt választhattak akkori tánccsoportjával, hogy Pesten lépnek fel pénzért, vagy háromszáz kilométerre egy Somogy megyei kis faluban adnak ingyenes műsort. Az utóbbit választották. Itt ismerte meg feleségét, akivel pár hónapra rá már összekötötte az életét: jelenleg párja három gyermekét és két testvérét is együtt nevelik.
– A tánciskola mostani formációja, a Bombastic Team Dance School most volt hároméves. Van már egy fix magunk, akikkel rendszeresen járunk versenyekre. A tavalyi Moderntánc Kupa versenyen a kilencvenhat tánciskola közül második helyezést értünk el. Jó érzés volt hallani az eredményhirdetésnél, hogy a felkészítő tanár én voltam. Húsz-huszonöt állandó tanítványom van, a legkisebb négyéves, a leg idősebb a harmincas éveiben jár, de jellemzően tizenkét-tizenöt évesek. A legtöbben hátrányos helyzetűek, és lelkileg sérültek. Elvált szülők gyerekei, félárvák, állami gondozottak: ingyen jöhetnek hozzánk. A problémák tartanak össze minket. Nincs szükség keresetigazolásra, a gondokat úgyis kiolvasom a gyerek szeméből.
A srácok heti háromszor két és fél órát tanulnak Endrénél. Az elsődleges szempont az, hogy jól érezzék magukat. És nem mellesleg, hogy ne az utcán legyenek. Ahelyett, hogy a lakótelepen bandáznának, inkább jöjjenek táncolni. Szeretne minél több gyereket kiszakítani az ördögi körből, de nem ámítja magát: tisztában van vele, hogy ehhez heti háromszor pár óra kevés. Ugyan körvonalazódik egy rendszeres együttműködés az óbudai Jövőbarát Alapítvánnyal, de Endre titkon egy saját alapítványról álmodozik, ami kimondottan a hátrányos helyzetű gyerekek foglalkoztatását, szabadidejének kitöltését tűzné ki célul.
Minden jó, ha jó a vége? Aligha. Endre kis grimasszal mesél tovább:
– Nem azt szeretném átadni tapasztalatként a gyerekeknek, hogy minden a pénztől függ. Pedig a legtöbb történet erről szól. Sokszor ütközöm zárt ajtókba. Egyszer volt egy szponzorunk: kaptunk tőle húsz pólót, de ennyi és kész. Kijuthattunk volna tavaly az olaszországi világbajnokságra, másodikok lettünk a selejtezőn, de az utazásra nem volt pénz. Az Óbudai Kulturális Központnak köszönhetően ingyen használhatjuk a helyi közösségi ház tánctermét, a többi költség fedezése továbbra sem könnyű.
S ha mindez nem lenne elég: Endre egy másik csatában is részt vesz. Közvetlenül esküvője előtt heredaganatot diagnosztizáltak nála. Mikor megtudta, hogy sosem lehet saját gyermeke, arra gondolt, majd vigyázz a többiekére: éppen elég gyerek van így is magára hagyva. Azóta, huszonkilenc évesen túl van jó pár műtéten és még számos vár rá. Az áttétek szaporodtak, de a táncot és a tanítást az operációk és a kemoterápia idején sem hagyja abba: az egyik tavalyi világbajnoki selejtezőn úgy állt fel a színpadra, hogy még benne voltak a varratok, de elsők lettek.
– Engem tényleg megtáncoltat a sors. Vicces, de arra gondolok, hogy a legkeményebb ritmust az élet diktálja. Volt, hogy betelt a pohár: egy kemó alatt elegem lett, kirántottam magamból az infúziót, s azon voltam, megyek a vonat elé. A feladataim tartottak vissza: az, hogy sokaknak szüksége van rám a színpadon és a táncparketten kívül is. Azt mondogatom magamnak, hogy leküzdöm az egészet, ez egy feladat. Meg kell oldani. A mesék általában jól végződnek, de a valóságban meg kell küzdeni a happy endért.
