Magánszférák és magányos kalandok
Szüts Miklós mindig ügyes kezű rajzoló volt, demintmondja, a képzőművészet teljesen véletlenül akadt belé. – Középosztálybeli családból származom, a képzőművészetről otthon nemigen hallottam. Persze nagyon szegények voltunk, de karácsonykor mindig töméntelen könyv volt a fa alatt: anyám egy éven át titokban gyűjtögette őket. Így aztán a mondatokban-szavakban vagyok leginkább otthon. Barátaim is szinte mind szóval bíbelődő emberek – mondja a fotográfusként is ismert művész. Aki, hogy festői önállóságát, kívülállását a változó politikai rendszerekben is megőrizhesse – mint sok más pályatársa – több évtizedig reklámgrafikai munkákkal tartotta el magát és családját. – A festészetemnek, annak, hogy merre húzom az ecsetet, semmi köze a napi aktualitásokhoz, ez egy egészen más szféra. Az úgynevezett üzengetős, „gyorsreagálású” művészet tőlem teljesen idegen – mondja.
Noha Ulászló utcai műtermében jó körülmények között dolgozhat, néhány hónapra minden évben elutazik – immár tíz éve rendszeresen – Franciaországba dolgozni, kirekeszteni a híreket, napi gondokat, kicsit visszamenni a családi gyökerekhez. Hiszen dédapja, Degré Alajos egyike volt az 1848-as márciusi ifjaknak, Franciaországból házasodott Magyarországra. –Hát a gyökerekkel nem nagyon foglalkozom, de Franciaországban néha – mondjuk vendéglői asztalfoglalásnál – telefonon anyám nevét szoktam bemondani. Az annyival egyszerűbb.
A tavalyi két hónapos távollét alatt született meg a Sebald utazása című kiállítás teljes anyaga. – Szociálisan érzékeny ember vagyok, szeretek társaságba járni, de választott szakmám egy nagyon magányos szakma. Ha nem Pesten vagyok, az olyan, mint Mohamed koporsója: lebegek ég és föld között, közelebb kerül a képek valósága a villanyszámlák és csöpögő csapok valóságánál. Tavaly ráadásul, szeptember–október lévén alig volt fűtés a műteremben: olyan hideg volt, hogy állandóan festeni kellett –magyarázza némi öniróniával, majd hozzáteszi: így aztán majd minden nap megfestett egy képet, ebből állt össze a március 12-ig látható egységes anyag.
– Amióta nonfiguratív festőből figurális festő lettem, sokat segít, hogy ha a képeim témája kiválasztása során valakinek vagy valaminek nekitámaszthatom a hátam. Így jártam a Winterreise-sorozat festése során Schuberttel, és így történt ez most Sebalddal is, akit régóta szeretek. Sebald folyamatosan az emlékezéssel bíbelődik, azt kutatja, hogyan állunk az emlékeinkkel és a valósággal: sokat járt ő a fejemben az ősszel, miközben kenegettem a papírjaimat. Ez persze nem az író, hanem az én Sebaldom utazása, aki nem azonos velem, de az íróval sem, utazás a múltba, jövőbe, valóságba és képzeletbe.
Amikor festői korszakai kerülnek szóba, annyit mond: voltak állomások, amikor festett csendéleteket, aztán kicsit enteriőröket, utána jöttek a lakótelepek, a főleg éjszakai városképek, mostanában meg ezek az útiképek. Mindig látszólag véletlenül került át egyik kosárból a másikba: nem az ő dolga ezt megfejteni.
Azt mondja, munkaeszköze a véletlen, azért is szereti az akvarellt, mert festés közben folyamatosan meglepetések érik. Nem festés közben pedig szerkeszti a 2000 című folyóiratot, saját weboldalán blogot ír, civil pikniket szervez a magánnyugdíjak megmaradásáért, és megrögzött demokrataként ahol alkalma adódik, szót emel a körülötte tapasztalható jogsértések és agresszivitás ellen. – Azt gondolom, nálunk a mai napig demokrácia van, de bontogatják, bontogatják, és emiatt olykor fel kell emelni a szavunkat.
