– Már színinövendékként ön rendezte a vizsgajeleneteket az osztályukban?

– Dehogy. Sokkal ügyesebb volt Rába Roland és Mundruczó Kornél, én a jelenetkialakításokban kifejezetten fantáziátlan lehettem. De már akkor is szerettem nézni, ahogy más dolgozik. Ma úgy mondom inkább: jó néző vagyok, és tudok figyelni. Az ötleteimet nem tartom meg magamnak.

– Színészként is adja az ötleteket a rendezőnek? Nem megy ezzel az idegeikre?

– Lehet, hogy régebben ilyen voltam, most színészként nem törődöm a rendező munkájával. Egyébként borzalmas lehettem régen. Túlságosan agyas. Hihetetlenül erős az önkontrollom, nehezen vagyok pocsék.

– Azért rendez, mert kevés nagy szerepet kapott a Katonában?

– Valószínűleg az élet és a fájdalom, az ebből fakadó érzékenység terelt erre. Demostmár nem azzal foglalkozom, hogy a hatmondatos szerepek fájnak-e, el tudnám-e játszani azt a főszerepet, mert a rendezés leköti a fölös energiáimat. Voltak időszakok, amikor nem gondoltam, hogy ilyen jó helyzetbe kerülök, és azt éreztem, biztos, hogy a hiba bennem van. Hiszen ha én lennék a legjobb, lehetetlen, hogy Ascher Tamás ne velem akarna dolgozni. Nem gondoltam, hogy tehetségtelen lennék, de azt sem, hogy csodás, és ezek a szemetek ezt nem látják. Sajnos nem vagyok elég egyértelmű alkat, a drámairodalom nagy női szerepei pedig mások, mint én. Persze ha átütően zseniális lennék, mindegy, milyen az alkatom. Egyszer megkérdeztem Zsámbéki Gábort: mit gondol, miért szeretek annyira próbákat nézni? Azt válaszolta: ez azt jelenti, hogy 10 év múlva rendezni fogsz. De egyáltalán nem örült annak, hogy jóval előbb elkezdtem, nem gondolta, hogy itt az ideje. Szerinte a jobbnál jobb szerepeket kellene játszanom.

– Nem mondta neki, hogy adjon?

– Dehogynem. Ahányszor mondom, mert igénylem, vagy mondják meg, min kellene változtatnom, azt vágják rá, nem vagyunk az óvodában. Zsámbéki egyébként meghatározó apafigura nekem. Nem kedveskedik, odadörög, de mély érzései vannak – mélyen. De nem jött el soha megnézni egyetlen rendezésemet sem. Nem mérhetem magam más mércéjével.

– Rendezőként sikeresebb?

– Érdekes módon sikeresebb lettem ezáltal. Most úgy érzem, a helyemen vagyok. Az idén három bemutatóra kértek fel, a Sweet Charityre a Magyar Színházba, most lesz a Szeret… lek, aztán megyek a győri Vaskakas Bábszínházba Pecsenyehattyú és más meséket rendezni. A jövő évadra szintén három felkérésem van, és nem biztos, hogy mindegyiket el tudom vállalni.

– Jövőre az Ózt állítja a Nemzeti színpadára – Udvaros Dorottya lesz benne Dorothy. Ami azért nem adott alkati sztereotípia.

– Másfél éve volt egy vízióm, hogy egy nő a konyhában magatehetetlen apját eteti, miközben a fia beleeszik a lábosba, kivesz egy kis pénzt a tárcájából, és elviharzik. Egyszer csak hatalmas vihar támad, felkapja a házat, és a következő pillanatban ez a negyvenes nő ott áll a sárga úton, olyan ruhában, mint Dorothy, és végig kell mennie rajta. És Dorottyát láttam magam előtt. Vörös Róberttel és Zöldi Gergellyel formázzuk majd újra a mesemusical szövegkönyvét. De ez még nagyon messze van. Most a Szeret…lek próbafolyamatában vagyok nyakig benne.

– Mi a funkciója a Szeret…lek három pontjának?

– Abban reménykedtem, kis ironikus felhangot ad neki, nem lesz tőle annyira gejl a cím, egy kis piszok kerül bele. Egy képzeletbeli bárba elegáns férfiak és nők érkeznek különböző történetekkel, a szerelemről beszélnek, de nem csöpögő, romantikus értelemben. Inkább arról, milyen nehéz ezt jól csinálni.

– Nincs szerző, ez olyan előadás, amit a társulat hozott össze?

– Ezek az én beszélgetéseim. Aki szembejött, azt megkérdeztem:meséljen arról, hogy ismerkedett meg a feleségével, a férjével, mi az, amit nehezen lehet elviselni másban. Semmi meglepő nem volt a válaszokban, de azért hol viccesek, hol borzalmasak. Az ember magára ismer bennük – vagy a társára.