Úgy vélem, kötelességem tájékoztatni az olvasókat arról, hogy e sorokat már a 2012-es Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatójaként írom. Talán szokatlan, bár nem példa nélküli, hogy a válogató nyilvánosságra hozza véleményét egy-egy versenyben lévő előadásról. A Színházi Kritikusok Céhe mint kritikust választott erre a feladatra, és nem hiszem, hogy ez a feladat összeegyeztethetetlen lenne a folyamatos kritikusi tevékenységgel. Sőt úgy gondolom, akár az egész válogatási folyamat is lehetne nyilvános, mint egy műkorcsolyaverseny. Egy-egy megjelent véleményből egyébként sem lehet a POSZT-on való részvétel esélyeire következtetni. Hárman válogatunk, és végleges véleményünk csak egy esztendő múlva fog kialakulni. Addig persze lehet előjeleket keresni és találgatni, de nem érdemes. Most pedig térjünk a mai tárgyra. Kicsit több mint negyedszázada, 1985-ben Kaposváron Gazdag Gyula pompás rendezésében bemutatták Henry Fielding regényének színpadi átiratát David Rogerstől. (1963-ban Tony Richardson forgatott a műből nagy hatású filmet John Osborne szövegével.)

Részleteiben minden és mindenki kiváló, vagy legalább jó

A Pesti Színházban Bezerédi Zoltán rendezésében láthattuk a XVIII. század közepén született regény kalandos történetét. A szerző szövege csupa kegyes kegyetlenség. Kerek szemű jámborsággal mond el minden lehetséges borzalmat kora angol társadalmáról. Képmutató ott mindenki, de a legnagyobb közöttük maga az író, csak éppen fordítva. Úgy tesz, mintha elfogadná kora normáit, miközben leleplezi azok álságát, hazugságát. Jámbor, derűs kedélybe burkolózik így minden gyengeség, gyarlóság, vétek. Az egészet pedig kalandos, mulatságos történet rejti a végén képtelen boldog fordulattal. Szerencsés esetben keserű és édes kiegyensúlyozott aránya gondoskodik arról, hogy a néző sírjon, nevessen, meghatódjon, felháborodjon és okuljon, szóval mindent megkapjon, amiért színházba megy.

Ezúttal színház a színházban formát ölt magára a regény cselekménye, egy jámbor színtársulat két angolhimnusz-éneklés között játssza el egy szűkös pódiumon (díszlet: Menczel Róbert), amely mellett kétoldalt színészek zenélnek, ha kell. Az eseményeket olykor dalok szakítjákmeg Lőrinczy Attila szövegére, Kovács Márton dallamaival. Cselényi Nóra ruhái ironikusan idézik a régi világot. Hegedűs D. Géza a jótékonyan megértő és könyörtelenül szarkasztikus mesélő, azaz Fielding, az író, valamint Partrige, a méltatlanul megvádolt és elűzött nevelő. Fölösleges a színlapon a megkülönböztetés, a két figura tökéletesen összepasszol, eggyé válik, ő a társulatvezető főbohóc, az igazi bölcs. Lukács Sándor Allworthy urához annyira hozzánőtt a jóságos uraság szerepe, hogy sokszor tényleg jót tesz. Fesztbaum Béla a sunyi gonoszság mindkét képében, idősebb és ifjabb Blifilként egyaránt elragadóan utálatos. Harkányi Endre bírói buzgalma is megkapó, ahogyan mindig sürgős akasztanivaló után siet.

Az egyetemista Tasnádi Bence pontosan megfelel a derék, józan értelmű, bár nem túl éles eszű főhősnek,Tornyi Ildikó a szerelmében megátalkodott szerelmes kislányt törékeny bájjal adja.Pap Vera érzékenyen hiú öreglány. Igó Éva a szabad vágyú nagyvilági hölgyet ábrázolja finom vonásokkal, Kovács Patrícia vidítóan álközönséges szobalány.Borbiczki Ferenc vidéki bunkó apaként kellően durva és hangos. Jó Kútvölgyi Erzsébet elnyűtt fogadósnője, Csőre Gábor féltékenységtől őrjöngő vörös írje, Láng Annamária kikapós tisztözvegye, Majsai-Nyilas Tünde kissé gyanúsan ártatlan felesége. Józan László groteszk szolgálólánya kiüt az előadás stílusából. Az egyetemistaként remek, színes alakításokat nyújtó Tarr Judit a falu kurvájának egysíkú szerepében szerénykedik a színlap alján. Szemenyei Jánost valószínűleg többnyire a zongora takarja.

Részleteiben tehát minden és mindenki kiváló, vagy legalább jó. Mégis, az utolsó szó, amikor úgy érzem, közöm van mindehhez, a bevezető szövegben hangzik el a háromszáz évvel ezelőtti Anglia gonosz világáról, mintha a mi mai jámbor korunkban ilyesmi már aligha eshetne meg. Később csak egy-egy poén, bemondás vagy eredeti színészi megoldás zökkent ki a tompultságból. Mintha a szöveg két remek vonulata, a derűs, bölcs kedély és a szatirikus éleslátás nem erősítené, hanem gyengítené egymást.