Papp István nevét tavaly ősszel ismerte meg az ország, amikor az ötvenöt éves ENSZ-békefenntartót Szudánban egy fegyveres csoport elrabolta. Három hónapos fogság után szabadult ki, és tért haza Magyarországra. Bár életében most először volt túsz, már korábban is számos alkalommal került életveszélybe.

– A kilencvenes évek közepén Mozambikban egy lázadó csoport lefegyverzése közben kis híján meglincseltek minket –idézi fel az egyik esetet. – Az ENSZ-miszszió tagjai a rendre felügyeltek, miközben a mozambiki kormány hivatalnokai úgynevezett reintegrációs segélyt osztottak a fegyvereiket leadó lázadóknak. Csakhogy a pénzosztók becsapták az írástudatlan embereket, sokuknak jóval kevesebbet adtak, mint amennyi járt volna. Amikor a lázadók erre rájöttek, több százan megindultak felénk. Odaszóltam az egyetlen magyar kollégámnak, hogy vigyázzon, mert támadni fognak, mire a lázadók közül egy századosi egyenruhában lévő férfi egy cifra káromkodás kíséretében ránk kiabált: „Hát ti magyarok vagytok?” Kiderült, hogy egykor Magyarországon, a Bolyai katonai főiskolán tanult rádiós tisztnek. Egyetlen szóval megállította a feldühödött lázadókat, amivel megmentette az életünket.

Egy másik misszió során egy alkalommal Bagdadban szálltak le a katonai gépükkel, de belekerültek egy óriási homokviharba.

– A svájci pilótánk korábban azt mondta, amíg zárva van a pilótafülke ajtaja, nincs miért aggódni. Na, ezúttal az ajtó tárvanyitva volt. Utálom a whiskyt, de akkor töltöttem magamnak egy pohárral. A bajtársaim ebből tudták meg, hogy komoly a baj. Mit mondjak, nem volt egy sima landolás, de végül sikerült megúszni a dolgot.

Papp István gyerekként nem készült katonának, viszont már kamaszkorában világlátott embernek számított. Édesapja a Külügyminisztériumban dolgozott, a hoszszabb külföldi kiküldetésekre a családját is magával vitte. Papp István nem az ENSZ-misszió tagjaként járt először Szudánban, kisiskolás korában már négy évig élt az afrikai országban. Erre az időszakra alig emlékszik, a négyéves indiai kiruccanásra annál inkább.

– Apám nem a diplomatagyerekek iskolájába íratott be, hanem egy átlagos delhi iskolába. Itt tanultam meg anyanyelvi szinten angolul, bár tizenhat évesen még nem tudtam, hogy ez később mennyire hasznos lesz majd. Idehaza érettségiztem, a soproni egyetemre szerettem volna felvételizni erdőmérnöknek, de az apám nem engedte meg. Szigorú elvei voltak, azt mondta, menjek el egy évig dolgozni, hogy jobban megbecsüljem majd a diplomát. Így aztán egy évig rakodóként dolgoztam egy faáruboltban.

Aztán mégsem lett belőle erdész. A következő nyáron édesapját Kuvaitba küldték, ő viszont ezúttal – mivel már sorköteles volt – nem tarhatott a családjával. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a szentendrei katonai főiskolára jelentkezett felderítőtisztnek. Az angol mellé itt tanult meg németül és franciául. 1980-ban avatták tisztté, előbb Kalocsán szolgált, majd a Katonai Felderítő Hivatal elemző-értékelő részlegére került.

– Fantasztikusan élveztem. Reggeltől estig külföldi katonai témájú újságokat, folyóiratokat, könyveket kellett olvasnom. A nyolcvanas évek közepén, amikor még nem volt internet, naprakész voltam a vasfüggönyön túli világból. Ráadásul a nyelvtudásom miatt egyre többször kértek fel arra, hogy tolmácsként elkísérjem külföldre a különböző magyar katonai delegációkat.

Magyarország 1988-ban kapcsolódott be az ENSZ békefenntartó tevékenységébe. Az első akcióban, az Irak–Irán katonai megfigyelő csoportban Papp István is részt vett: egy évet töltött Bászrában és Bagdadban. Hónapokon át az ENSZ-csapatokat irányító, indiai származású Patil dandártábornok segédtisztjeként teljesített szolgálatot.

– Itt fertőződtem meg a békefenntartással – mondja. – A munkánk lényege a folyamatos konfliktuskezelés. Ha jól végezzük a dolgunkat, azonnal látszik az eredménye. Izgalmas feladat, hogy az ENSZ által kidolgozott szakmai programokat minden helyszínen adaptálni kell a sajátos helyi viszonyokhoz. Annyit mindenesetre megtanultam az elmúlt két évtizedben, hogy a béke fogalma nagyon relatív: mást jelent Magyarországon, a New York-i ENSZ-központban és mást a polgárháborús övezetekben. Sokszor már az is komoly eredménynek számít, ha a békefenntartók közreműködésével sikerül elkerülni a népirtást vagy a teljes intenzitású háborút.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1989 óta szinte folyamatosan részt vett az ENSZ és más nemzetközi szervezetek által indított békefenntartó missziókban. Egyebek mellett megfordult Mozambikban, a Sínai-félszigeten, Cipruson, Kongóban, Nepálban, de három évig a szervezet New York-i missziós parancsnokságán is dolgozott úgynevezett Afrika-irányító tisztként, amikor is a fekete kontinensen zajló tizenhét békefenntartó akció koordinálása volt a feladata.

Az elmúlt két évtizedben kevés időt töltött a családjával. Saját megfogalmazása szerint a baracskai otthona egy missziós ház. Mármint abban az értelemben, hogy eredetileg egy kétszobás kis házikót húztak fel a telken, amit az egyes missziók alkalmával összegyűjtött fizetésből újabb és újabb épületrészekkel bővítettek. Az egyes lakrészeket tréfásan Kongóról, Nepálról és az egyéb állomáshelyeiről nevezték el.

– Az első misszió, akár bevallja valaki, akár nem, még a pénzről szól – mondja. –Az ember számolgatja a napidíját, próbál spórolni, hogy minél többet hozhasson haza. A második alkalommal ez már jóval kevésbé fontos, utána pedig szinte lényegtelenné válik. Már jó ideje minden misszióban képes vagyok kizárólag a feladatra koncentrálni.

Az ENSZ az egyes kontingensek tagjainak 100–160 dollár közötti napidíjat fizet attól függően, hogy az adott országban milyenek az életfeltételek. A békefenntartóknak ugyanakkor ebből a pénzből kell fedezniük a mindennapi kiadásaikat, a lakhatás és az étkezés költségeit is.

Hivatásos katonaként 2005-ben, nem mondhatni, hogy örömére, nyugdíjazták. Képtelen volt nyugton maradni. Civilként is folytatta a békefenntartó munkáját, 2007 óta az ENSZ alkalmazottjaként tevékenykedik a különböző afrikai missziókban. Ezek egyike volt a szudáni akció, ahol az úgynevezett DDR-részleg helyettes vezetőjeként dolgozott. (DDR: Demobilization, Disarmament, Reintegration, azaz lefegyverzés, leszerelés, reintegráció)

Tavaly őszi elrablásáról, fogva tartársáról, a túlélésért folytatott küzdelméről és kiszabadulásáról a magyar közvélemény már részletekbe menően értesülhetett.

– Azt sajnálom leginkább, hogy ha nem rabolnak el, akár nyolc-tíz évig Szudánban maradhattam volna – mondja. – Az eset után azonban biztonsági okokból már nem mehetek vissza. Úgyhogy egy másik helyszínen, minden valószínűség szerint Haitin fogom folytatni a munkámat. Az ugyanis egy percig sem merült fel bennem, hogy abbahagyjam, sőt, az hogy megúsztam, még meg is erősített az elhatározásomban. A feleségem és a két felnőtt gyermekem persze féltenek, de elfogadták, hogy ez az életem.