Az 1945 júliusában huszonöt esztendős Gárdos Miklós és a tizennyolc éves Reich Lili a bergen-belseni koncentrációs tábor túlélője. A svédországi Lärbro falucska kórházbarakkjában lábadozó, huszonhatról negyvenhét kilogrammra föltáplált, tüdőbeteg férfiúnak hat hónapot ad dr. Lindholm. Azonban „Apámat ez idő tájt fontosabb kérdések foglalkoztatták, mint az élete” – így a fiú. Az orvostudomány halálraítéltje a diagnózis után két nappal fordult a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatalához: küldjék meg számára mindazon, hazai rehabilitációs táborokban ápolt, legföljebb harmincéves lányokasszonyok nevét, címét, akik Debrecenben és környékén születtek. A stikában füstölő, magát újságíró-költőnek mondó, elvetemült grafomán hamarosan 117 borítékra nyalja föl a bélyeget. Vezérelve: egyedül a kihagyást bünteti az Úr. Ceruzával írt, gyöngybetűs (egyen)sorait mintha indigóval másolta volna; csupán a megszólítás és a címzés más. Tizennyolcan érdemesítik válaszra. A veserohammal az eksjői katonakórházba szállított Reich Lili fásultan, puszta unaloműzésből, polgári jó modortól hajtva ragadott tollat.

Tekintettel a tényre, azaz, hogy Lili és Miklós 1946 tavaszán házasságot kötött, mely jeles aktust a svéd király, IV. Gusztáv (is) táviratban üdvözölte, a közel egy év eseményeit felölelő opus diadalittas közép-európai sikertörténetnek tűnhet. Nem az. Mert noha győzedelmeskedik az eltiporhatatlan életvágy, apránként dől széjjel a hit. Ez a porcelántörékenységű kettősség a klasszikus ellentétpárokra (test-lélek, fizikum-intellektus, idea-valóság) és nehezen föloldható ellentmondásokra épülő mű vezérmotívuma. Mely utóbbiak egyike – az írót citálva – a „Cyrano-effektus”. Gárdos férfi hőse eszmé(nye)k irányította személyiség; aki így fogalmaz Lilihez írt versében: „Egybefont karral és minden viharon / csak mosolygunk, mint ott a pamlagon! / S szólítasz majd, mint a lelkiismeret: / álljam bátran a harcot, a helyet! / Egy eszme vár, én érte harcolok / A millióknak egy társa vagyok.” Nyomatékként postázza August Bebeltől A nő és a szocializmust – igazolva, hódítási repertoárjának nem része a bazári ponyvaromantika. Amint az apollói küllem sem. A szódásüveg-szemüveget viselő, alacsony, madárcsontú marxista (fűzfa)poétát, kinek fém fogsort ültettek a szájüregébe, kivált fölbátoríthatta a bájos Lili vallomása: „Magamról csak annyit, hogy nekem nem imponál az élesre vasalt nadrág vagy a jól fésült frizura, hanem a belső érték az, ami megkap engem.”

Gárdos jó krónikás, csupán akkor üt meg fals hangokat, amikor a Parnasszusra tör(ne). Ekkor modorossá válik, így egyik szereplője neve mellé rendre odabiggyeszti: „elektrikus rádiószerelő és fotóssegéd”. Szépeleg: „… több száz éves fenyők álltak őrt, havas ágaikon fénybe fagyva ül a csend”; „Sűrű fenyőerdő, ameddig a szem ellátott, teleszórva porcukorral.” Mindeközben egyetlen, tárgyilagos mondatban közli, hogy Lili 1945 májusában, mikor magához tért a bergen-belseni közkórházban, „azonnal és végérvényesen szakított a zsidóságával”.

A forgatókönyv alapján elkészített, szappanopera-fordulatokat produkáló, többrétegű film- és levélregény nagy erénye-csapdája a megtévesztő egyszerűség. A történetet egy kontár kéz és a bulvár fekete giccsé, szenzációs holokausztsztorivá züllesztené. Gárdos Péter – noha belecsen fikktív szereplőket, mesés elemeket – (magához is) kíméletlen őszinteséggel, finom iróniával, figyelemre méltó érzékenységgel mutatja meg a felszín alatti mélységeket. Megrázó, tűnődésre serkentő, méltóságteljes munkája extrémitások helyett tükröt tart a legtisztább emberinek.