Esetleg mint a borkanállal fagyistégelyből kimért termelői tablettás egy krisztinavárosi köpködőben: homályos és zavaros. De bombasztikumgyártó készségünket kénytelenségből félretesszük most, mert azt gyanítjuk, nem olyan nagy a baj. Másfelől: nem érdemes belemenni a külföldi díjátadókkal való összehasonlításba, a „magyar Grammy” szóképet is felejtsük el. Közünk nincs hozzá. Ez a magyar Fonogram, és kész.

Amikülönbenmár a főcímből is rögtön látszik: egy mikrofonfrizurás, sok színben pompázó computerlény először nem tudja, mit kezdjen magával, aztán táncolni kezd, de bár ne tenné, mert nem tud stílusban maradni, egyszer ilyen mozdulatokra ragadtatja magát, máskor olyanokra, kis néptáncimitáció, aztán breakdance, az aláfestőzenét meg hagyjuk. Nyilván a magyar zene sokszínűségére történik itt utalás, de azt talán magunktól is tudjuk, nem kell mindent szájbarágni. Vágó Piros és Gundel Takács Gábor jól elmondja, hogy kinek és minek a díja is ez (lejegyzetelni nem volt időm a sok szervezetet, elnézést), meg hogy 22 díjat adnak át ma este, satöbbi. Korrekten vezénylik le a Fonogramot, különösebb panaszra nincs okunk.

Kérdés persze, hogy a külföldi díjazott előadókhoz eljutnak-e a szobrocskák. Gondolom, igen, valahogy, talán, de azért kár, hogy mondjuk az év hard rock vagy metál albumának járó elismerést nem Ozzy Osbourne vette át, ő nyilván kimentette magát. Hanem: nem vette át senki sem, a tévében legalábbis nem láttunk kiadói embert legalább. Belénessy Csaba, az MTI vezérigazgatója viszont ráért, úgyhogy átadta a legjobb hazai metál vagy hard rock lemeznek járó díjat, a „rockzene a szívet fiatalon tartja” –mondja, ebben nincs okunk kételkedni. Bár a 22 tételből álló díjlista ismertetésétől eltekintünk, talán fontos adalék, hogy az életműdíjon kívül, melyet Szörényi Levente és Bródy János kap, egyetlen kategória van csupán, amelynek díjában ketten részesülnek, ez a hazai hard rock vagy metál lemezé. A Mobilmánia és a Wendigo megosztott díjazása furcsa, és nem is kapunk magyarázatot.

Ami viszont jó, hogy az átadások közötti zenei produkciók egyáltalán nemmennek le gagyiba, és néhány kivételtől eltekintve a díjazottak is teljesen rendben vannak. Ákos, a Bin Jip, Tátrai Tibor, Nikola Parov és Fekete-Kovács Kornélék mellett számosan vannak még, akiknek örülni lehet. Noha persze előfordul, hogy az első körben száz-, a másodikban tizennégy tagú szakzsűri választása nem esik egybe a tévékritikus esetleges választásaival, az érték az érték.

A nagyszabású gálaműsor viszont nem magyar műfaj. Az aránytévesztés, a nagy glamúr, a villódzás olykor idegesítőleg hat; előfordul, hogy gerjed a mikrofon – élő adás, ne bántsuk nagyon. De ha már felkérnek egy díjátadásra, gondolkodjunk el valami eredeti szövegen – nem kell sziporkázni, mint egyes nyugati kollégák, egy közhelyborotvának viszont helye volna nemcsak Belénessynél, hanem a gálát sugárzó csatorna, az m1 intendánsánál, Rákay Philipnél is. Hogyaszongya: zene nélkül sokkal de sokkal szegényebbek lennénk, szürkébb lenne az életünk.

Taníts, mester!