Szép új világ
Mindez, mint említettem, olyan kiállítások idején szembetűnő, mint a Transzparencia. A mostani tárlat a címének megfelelően csupa optikai finomságot és tárgyi higiéniát, tündöklő anyagokat és kifinomult gondolatokat gyűjt egybe, egyszóval rendet és szép pedantériát. Ez az áttetszőség és átláthatóság az egyetlen szempont, amely negyvennél több művészt és egy napjainkig tartó évszázadot öszszefűz. Kezdődik Moholy-Nagygyal, akinek ha a fényfestményeit és a fényszerkezeteit nem is, egy-egy áttűnéses grafikáját bemutatják; folytatja két Forbáth Alfréd-lap a nagy weimari generáció képviseletében. A Bauhaus-követők, valóságos és szellemi tanítványok materiálisabban vannak jelen. Kepesnek ugyan csak négy fotógrammja, ám a vendéglátó Vasarelynek értelemszerűen egy világító plexiobjektuma. Schöffernek pedig két egészen különleges fém-plexi kompozícióját hozták el a kalocsai múzeumából.
Azaz van mihez mérni az ígyvagy úgy konstruktivista későbbiek teljesítményét. S ha a folytatásban kevesebb is a világnév, a fentiekhez hasonlóan minden lexikonban megtalálható mester, a kiállítottak állják az öszszehasonlítást. Nemcsak Piero Dorazio, az olaszok hat éve távozott nagy öregje, aki ilyen színes-geometrikus kompozíciók miatt hagyta ott Guttuso szocialista realizmusát, nemcsak az inkább német földön számon tartott Ludwig Wilding, akinek az op-artja szó szerint mellbevágó, mert hatalmas virtuális ékeket lődöz ki fekete-fehér csíkrendszeréből.
Azt persze, hogy meddig opart, honnan kinetikus művészet, s honnan egyéb kategória, máskor, máshol is nehéz elhatárolni. A konstruktivizmust, ezt az új világot hirdető, kilencvenszáz éve világot megváltó mozgalmat, hitet, plánumot és formarendet fél évszázada újra fölfedezték, fölfedezik ma is folyamatosan különféle gondolatok jegyében, mert végtelennek és kimeríthetetlennek látszik. Az óbudai kiállításnak nem is célja a szortírozás, a rövid programszöveg szerint a vezéreszme optikai.
Az eredmény többnyire vizuá lis élmény, de van ennek a gyűjteménynek még egy főszereplője az optikán kívül: a bravúros anyaghasználat. Az életrajzában szobrász-professzúrát felmutató német Bandau a Zichy-kastélyban vízfestésvirtuóznak bizonyul. Fekete akvarellek című sorozatán valóban egyetlen feketével, annak ezerféleképpen hígított változatával olyan hatást ér el, mintha egymásra rakott üveglapokat mozdítana el érzékenyen, óvatos kézzel, költői tünékenységgel. Ellentétben a honfitárs Vera Röhmmel, aki éles drámát, brutális erőszakot örökít zárványba, amikor durván eltört kis szilfaoszlopokat, éles, szálkás csonkokat önt kristályosan tiszta plexihasábba. A faoszlopok egyébként a törésig csiszoltak, az üvegszerű folytatás csillogóan tiszta, következésképp a befoglalt hasadások oly valószerűtlenül gorombák, amilyen megrázó egy eltört fahasáb önmagában sosem lehetne.
Legalább ilyen kevéssé egzakt, kevésbé tervszerű Bálványos Levente sorozata. A kiállításon végig látszik, hogy rendezője a mindenfajta konstruktivizmusokat felkaroló OSAS-egyesület, ám a kizárólagosságnak nemcsak Bálványos viasztáblái mondanak ellent. Ezek ugyan geometrikus absztrakt kompozíciók, de vörösben vörös alakzataik részint Barcsay Jenő meghitt konstruktivitására emlékeztetnek, részint feloldják azt is, lévén felületük a valóban elmosdó, meleg és tünékeny viasz. S hogy a még szürreálisabb, még elbizonytalanítóbb hatásoktól sem zárkóztak el a rendezők, azt György Katalin olajos-rejtélyes felületein kívül André Kertész néhány polaroid manipulációja bizonyítja.
Bölcsen tették. S bár itt is megjelenik néhány, az utókonstruktivitásban úgyszólván elkerülhetetlen sablonmunka, fantáziátlan rutin, artisztikus kiállítást komponáltak a nem túl szigorú koncepció jegyében.
