A szép kis gömböc és a péceli elefántleány
Maczó Péter iparművész-tipográfus szerint a termékdizájnban a nacionálé ma már nem igazán jellemző. Bár azt gondolnánk, hogy – legalábbis földrészenként – vannak bizonyos kulturális örökségek, szokások, nyelvi jellemzők, mégsem ez a tipikus. Ami magyar, az (hungarikumként) a pálinka, például a fütyülős barack, amelynek dekorációiban a magyar népművészet jelzései is feltűnnek, vagy nemzeti büszkeségeink, a téliszalámik, amelyek szintén a folklórra, közelebbről a népi hímzésvilágra építkeznek –mint a díszpárnák, úgy próbálnak meg magyarnak látszani.
A nem túl hosszú sorban akad azért persze más is. Példának okáért a szép kis gömböc, az Unicum, amelyen a grafika változott ugyan, de csak alig látható modernizáláson esett át; díszcsomagolásaival élenjáróan modern és elegáns. Italaink közül büszkén magyarnak tudhatjuk még a Törley pezsgőt: címkéjének stílusa hűen követi a minőséget és az árat. Maczó szerint magyar diadal a jó arculatú Gyermelyi tészta (Árendás József grafi kája), a Hélia-D termékcsalád, amely formatervezési és csomagolási sikert is aratott (Kövesdi János munkája), a pöttyös Túró Rudi, a kedves, rajzos Mackó sajt, a régies, kéményseprős Negro cukorka és a Sport szelet halványabb változata, az, amelyik még a hatvanas évek stílusában fogant. Az iparművész a boros külcsínnel viszont megint nincs megelégedve: a címkéken a hagyományok tiszteletét értékelné, így jó néven venné, ha nem akarna minden újsütetű borász saját trendet kialakítani, hogy felhívja magára a figyelmet. Az elegáns borokat, amelyek hírnevet szereztek, nem az avantgárd dekorációról ismerik fel – hívta fel a figyelmet.
A Maczó Péter által felsorolt kiváló áruk többnyire persze csúcstermékek, a gondolák előkelő, felső közép polcain, ahol ha szépek, ha csúnyák, többnyire belevesznek a multinacionális termékdömpingbe. Ezért érdemes legguggolni, és feltárni az alsó rétegeket, ha úgy tetszik, a szubkultúrát: azt tapasztaltuk, hogy multik ide vagy oda, igenis él és virul még a magyar dizájn a hazán.
A kozmetikai cikkek illatos mezején mindenekelőtt egy XI. kerületi háztartási vattára lettünk figyelmesek, amelynek csomagolásán egy meglehetős kínnal nyomtatott, kedves tengerkék lepke eszi egy sárga virág zöld bibéjét. A mélyhűtött termékek frontján a Mirelite bélszínroló igyekszik kilógni az uniformizált arcvonalból, e helyütt igen nehezen értelmezhető domborulatokat álmodott reá a tervező, a két domb lehetne egyfelől két gombóc karamellás fagyi, másfelől pedig női fenék, meglehetősen intim perspektívából.
A háztartás-vegyipari osztályon még maradandóbb emlékekeket szerezhet a magyar vándor. Itt van például a jó öreg hipó, a nekroid plasztikdobozában, vagy a papírzacskós Ultra, amely önmagában is bravúr, tudniillik poralakú vegyszert papírba tekerni, az igen –és még el se jutottunk a termék oldalán (ugyancsak legalább fél évszázada) látható kendős fiatalasszonyig, aki leginkább fürdőszobatündér alkatú guminőnek tűnik. Most viszont eljutottunk.
A háztartási papírszabásúak alvilága is tanulságos, egyebek mellett arra a X. kerületben gyártott szalvétára hívnánk fel a T. Olvasó figyelmét, amelyen részint apró meggyek láthatók, részint pedig olyan kis körték, amelyek a rendelkezésre álló nyomdai technika színvonalából adódóan inkább véralvadásgátló méreggel kezelt egerekre hasonlítanak; ugyane gyümölcsök a termék sarkán egy leszakított békanyáldarabra emlékeztető síkidomon szánkáznak lefelé, vidáman, de ki tudja miért. Magyarosnak találtuk a Joker című, némi sárgával oldott nemzetiszín papírzsebkendőt is, amelyen egy ugyancsak sorjásan nyomott bohóc üldögél, olyan arccal, mint aki a saját, nemrég bekövetkezett gerincsérülése következményein töpreng.
A hazai konzervgyártók egy része is kitartóan őrzi a lángot: a dobozok oldalára rányomtatták, mit adna ki az étel egy tányérban, de persze ez sem sikerül mindig, az egyik lencsefőzelék például pont úgy néz ki, mint néhány száz kikelés előtti ebihal, a maga nyákjában – és volna még mit sorolni, de inkább nem tesszük. A húsos pult delikátjai közül egy IX. kerületi libazsírt emelnénk ki, amelyre egy nagyon vidám ludat rajzoltak, esernyővel, a rágcsálnivalók közül pedig a kisperecet falatozó salgótarjáni krodokilbébit, valamint a pattogatott kukoricát szemezgető, amerikai zászlóba öltözött, masnis, péceli elefántlányt és az alatta látható, kihúzott fogakat idéző, semmibe montírozott kukoricákat.
Maczó Péter úgy látja, hogy a tipográfiai részletekben még nehezebb definiálnunk nemzeti identitásunkat. A csemege édes paprika, a Lipóti pékség, a Szentkirályi ásványvíz, a Milli tej és a Soproni sör felirata (logója) egészen különböző. Jó volna azt mondani, hogy a termék műfaji jellemzői szerint jól megválasztott, stílusos, de ez inkább csak az utóbbi kettőre igaz, a felsorolásban szereplő más, újabb és magánerőből sikeressé váló márka brandingje inkább halovány. Ezek arculatát a tulajdonosok mégis büszkén a magukénak vallják. Nem valószínű, hogy a tervezőgrafikai munkadíj megspórolása vezette őket, talán inkább a hit, hogy ehhez is értenek – vélekedett a szakember.
