Mindenesetre van egy kis ijedelem Magyarországon is, amikor a Metropolitan menedzsere a függöny elé lép, de Peter Gelb nem vadássza a hatást: azok fognak énekelni, akiket ígértek, csak ketten is súlyos megfázással küszködnek. Hogy mennyire súlyossal, az a szünetben válik egyértelművé, Domingo is tompán, orrhangon beszél, Susan Graham pedig nem csak operaénekesi szinten beteg, nem pusztán a légutai rendetlenkednek, hanem zsebkendőt rak a dekoltázsába, ha az orra elsősegélyre szorulna, köhécsel és az arca is fáradt, a New York-i járvány minket is elér. Ami az éneklést illeti: egyszer vettem csak észre, hogy Graham egy kényelmetlenebb hangot kissé röviden intézett el, egyébként hibátlanul teljesített.

Egyszerű, gazdag és szép előadás az Iphigénia, két részre osztják a színpadot, két szobára, egy kisebbre és egy nagyobbra, és ezzel minden meg is van oldva, az egyik a szentély, amásik amindenmás, szoba vagy börtön, aminek lennie kell. A szentély vörös, a szoba kékes. A ruhák pirosak, de a gonoszak kéket, a mieink pedig feketét hordanak. Sorsverte hősök, Iphigéniát az apja áldozta fel, Oresztész az anyját ölte meg, és most megismétlődik a történelem: Oresztész fekszik a kövön, rá emelik a kést. Vajon érte is eljön-e Diana?

Akinek nem elegendőek a színpadi izgalmak, azt elszórakoztatják a színpad mögött is. A közvetítés úgy kezdődik, hogy egy női hang kiabál: „I fucked up!”. Gyorsan lekeverik, de lehet sejteni, hogy a háziasszony operaénekesnő, Natalie Dessay értékelte önmagát, mert valamit rosszul olvasott fel a súgógépről. Aztán sikerül belekomponálni a színpadképbe egy felemelkedő kamerát, a szünetben pedig Domingo háttérarcjátékát nézhetjük egy interjú alatt. A tenor ideges, mert csúszik az előadás, ő maga nincs jó formában, és még várni is kell, amíg a rendező befejezi a nyilatkozatát. Persze, hogy neki van igaza, az előadás elsősorban a New York-iaknak szól, és csak másodsorban világközvetítés, de mókás, ahogy idegesen magyaráz, grimaszol, demonstratívan beénekel. Az idegesség aztán a színpadon is megmarad, Domingo kissé civil módon mocorog az oltáron, mintha elfelejtené, hogy kamerák is vannak, végül egyetlen szépen énekelt mondattal mindent a helyére tesz. Legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy ez most a sztárság oka vagy következménye – talán mindkettő.

Gyengébb a második felvonás az elsőnél, de, tekintve, hogy harmadik már nincs, még mindig elképzelhetetlen magasságokban szárnyal. Az előadás legvégén már érezhető, hogy szeretnének túl lenni az egészen, Diana leszáll, Iphigénia Klütaimnesztra ruhájára borul, aztán elengedi, megbocsát a gyilkos testvérnek, megszakad az átok, békén hagyják őket az istenek. Tudom, hogy jönnie kellene a libabőrnek, de most nem jön, minket a félistenek hagynak békén.