Nyert a régi iskola a 83. Oscar-díj-kiosztón, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a legjobb tízből sikerült a legkonzervatívabb művet elismernie az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagjainak. A Tom Hooper rendezte A király beszéde lett a legjobb film a magyar idő szerint hétfő hajnalban megrendezett gálán. Sőt a komédia ezen felül még a legjobb rendezés, legjobb színész és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban is tarolt. Természetesen nem elvitandó a kosztümös vígjáték erényeit, meg kell jegyezni: miután tavaly,Kathryn Bigelow első női rendezőként való, filmtörténeti jelentőségű elismerésével kireformkodta magát az Akadémia, most mintha megijedtek volna a saját árnyékuktól és a lehető legbiztonságosabb megoldás(oka)t választották. De az is lehet, hogy, hogy a brit kosztümös film mögött állóHarweyWeinstein legendásan erős lobbiképessége áll a jelenség mögött. A veterán producer nagyon ért ahhoz, hogy díjidőszakban felfuttasson produkciókat. Bábjátékosként most is elégedetten ült a nézőtéren.

Pedig ha figyelmesen végignézzük a jelöltek listáját, számos egyéb „forgatókönyv” lehetősége is fennállt. Azon ritka évek egyike volt a tavalyi, mikor is az amerikai rendezők új hullámának mindhárom top képviselője versenyzett: David Fincher a Social Networkkel (A közösségi háló), Darren Aronofsky a Fekete hattyúval és Christopher Nolan az Eredettel. Fincher – aki a Golden Globe- on sokkal szerencsésebben végzett – szerethető és izgalmas filmet készített a megfilmesíthetetlenről: egy aktuális társadalmi jelenségről (Facebook). Aronofsky a velenceivel kezdve a világ legnagyobb filmfesztiváljain szerepelt sikerrel és Nolan, akinek sci-fije a pénztáraknál is jeleskedett. A maga nemében mindhárom jelentős mű. Tehát lett volna aktuális, művészileg erős és sikeres mozgókép, amit piedesztálra lehetett volna emelni, ehelyett az eddig szinte kifejezetten tévésorozatokon edződött Tom Hooper és középműfajú szalonmozija lett a gála hőse. De legyünk pozitívak: minden bizonnyal egy hosszú és sikeres karrier elindulásának, ha úgy tetszik, egy lelkes iparos-rendező felfuttatásának lehetünk tanúi. És reménykedjünk, hogy idővel az amerikaiak rájönnek: legígéretesebb és legizgalmasabb tehetségük, Darren Aronofsky is elismerésre érdemes. Igaz, ő igencsak önfejű alkotó hírében áll, nem gondolkozik stúdió-alapanyagokban, igazi „kockázatos” kategória a producerek szemében. Arról pedig már csak nagyon óvatosan érdemes beszélni, hogy a mezőny egyik legerősebb műve, a Debra Granik rendezte, a tavalyi Sundance fődíjasWinter’s Bone nyerési esélyei konvergáltak a nullához, de már az is nagy szó, hogy bekerült a legjobb film kategória jelöltjei közé.

Mindamellett, hogy az Akadémia idén biztonsági játékot játszott, az is igaz, hogy a tizenkét kategóriában jelölt A király beszéde végül is nem tarolt, a díjak elaprózódtak. Fincher például ugyan nem kapott szobrot, de fi lmjének, a közösségi hálónak írója, Aaron Sorkin igen (legjobb adaptált forgatókönyv), és a filmzene és a vágás kategóriákban is elismerték. Ha csak a matekot nézzük, végül is, az Eredet is négy Oscar kapott, ebből három technikai, egy pedig Wally Pfister operatatőré lett. Utóbbi elismerése talán az idei díjkiosztó legnagyobb igazságtalansága: a kilencedszerre jelölt Roger Deakins mellőzése egyszerűen arcátlanság. Az amerikai filmművészet jelenleg talán legjelentősebb élő operatőre csodálatos képeket komponált a Coen testvérek westernjéhez, A félszeműhöz. Utóbbi egyébként a legnagyobb vesztes az idén: tíz jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani. Beszédes volt a legjobb férfi alakítás nyertesét felkonferáló Sandra Bullock beszólása Jeff Bridgesnek: tavalymármegkapta az Oscart, hagyjon most már mást is érvényesülni.

A díjról szavazók viszont most Colin Firth-öt engedték szóhoz jutni, aki „dadogó királyként” tényleg remek volt. Nem mellékesen: sokak szerint mát tavaly meg kellett volna kapnia az arany szobrocskát a magyar forgalmazást sajnálatosan elkerülő The Single Man című Tom Ford-mozi főszerepéért. Ha pedig a színészdíjakról van szó, itt tényleg minden a papírforma szerint történt. Natalie Portmantól ezt az Oscar nem lehetett elvenni, valóban „átváltozott” a Fekete hattyú balett-táncosnőjévé, önmagát felőrlő művésszé. Hiába voltak komoly ellenfelei: a negyedik alkalommal jelölt Anette Bening most egy kevésbé jó filmben (The Kids Are All Right) volt pazar, a már említett Winter’s Bone főszereplője, Jennifer Lawrence pedig még túl fiatal, hiába volt átütő. A mellékszereplők kategória győztesei mindketten A harcos című boxdrámából jönnek: Christian Bale radikális átalakulása, konkrétan: fogyása mellett harmadszorra (A gépész és a Hajnali mentőakcióban előadott átváltozása korábban nem hatotta meg az Akadémiát) már nem lehetett szó nélkül elmenni. Melissa Leo pedig A befagyott folyó című dráma főszerepéért kapott jelölése óta a figyelem középpontjában van. Nem mellékesen, az ő fellépése biztosan emlékezetes marad a díjkiosztó történetében, ugyanis premier plánban káromkodott a köszönőbeszédében.

Hazánk filmművészete nem jutott el a gáláig, a legjobb külföldi film kategóriában ugyan neveztük Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal című alkotását, de nem került be az öt jelölt közé. De ebből nem érdemes semmiféle következtetéseket levonni, a legingoványosabb és legellentmondásosabb Oscarkategóriáról van szó, magyarul: ember nincs a Földön, aki megmondaná, hogy miért pont ez az öt film került a legjobb öt közé. A győztes is sokszor polémiák tárgya. Mindenesetre az idén díjazott dán mozi, az Egy jobb világ kifejezetten figyelemreméltó mű.

Az amúgy középunalmas, mintegy három óra hosszú ceremónia két műsorvezetője, James Franco és Anne Hathaway szereplése nem fog túl nagy visszhangot kiváltani. Az előre megírt poénok egyáltalán nem jöttek be, egyedül a kilencvenöt éves Kirk Douglas volt bájosan humoros, nyilván mert önmagát adta: aggastyánként is hitelesen udvarolt a jelenlévő nőknek.

A legjobbak: Christian Bale, Natalie Portman, Melissa Leo és Colin Firth a kiváló színészi teljesítményt elismerő Oscarokkal